Kenyér: megy a kovász vándorútra Vas megyében

Ősi ösztön dolgozik az emberben, amikor kenyeret készít, benne van a gondoskodás. Mindezt Wagner Anikótól hallottuk, aki a fia párjától kapta a kovászt, és tőle tanulta a kenyérsütés alapjait. Régóta szerette volna megtanulni, és a karantén alatt eljött az ideje.

– A fiamék környezettudatos életet élnek, friss ételeket esznek, a filozófiájukba a kovászos kenyér beleillik – meséli Anikó. – Az első kovászt elhasználtam, mind beletettem a tésztába, mert nem tudtam, hogy egy kicsit meg kell őrizni, és tovább nevelni. Ez a második kovászom. A karantén óta is sütök, mert a lányom állandó diétán van, nem eszik más kenyeret. Mindennap figyelmeztet, hogy megetessem a kovászt. Szereti a kenyérsütés rituáléját, figyeli, várja, hogy kisüljön. Élmény a friss kovászos kenyér illata, a hang, ahogy kong, amikor megkopogtatjuk az alját, ahogy a tetejére a régi szokás szerint keresztet rajzolok a kés he­gyével, szereti, amikor megszegjük, és a héja roppan. Mindig megvizsgáljuk a szeletekben a lyukacskákat, hogy szépen megkelt-e, akkor igazán jó a kenyér, ha lyukacsos.

Anikó sokaknak ajándékozott a kovászból, mert ez is lényeges, hogy továbbadjuk. Kaptak a kollégák, a barátnők, köztük Geosits Judit. Nála is jártunk, amikor kenyeret sütött. A kovász addigra szépen felfutott, ki is csordult az üvegből. Előzőleg már összedolgozta a lisztet és a vizet, hagyta pihenni a tésztát fél óráig, aztán tette bele a kovászt. A tésztát háromszor kell hajtogatni, olívaolajos edényben pihentetni közben. Ezután kilisztezett szakajtóban két órát keleszti a konyhapulton.

– Még a karantén idején, május elején kaptam a kovászt Anikótól. Elláttam a munka­társaimat, osztogattam a rokonságban, a lányom által a Káli-medencébe is eljutott, máig sütnek belőle – tudjuk meg Judittól, aki hetente egyszer süt, de akkor három kenyeret. Azért, hogy fogyjon a kovász és azért, hogy tudjon kenyeret ajándékozni. Azt mondja, az ember sajnálja a kovászt kidobni, mert „él”.

Fodorné Simon Veronikának is adott Judit belőle, aki heti kétszer-háromszor süt kenyeret. Négy huszonéves gyermeke van, így a férjével és az édesanyjával együtt heten vannak.

– A karantén alatt kezdtem a kovászos kenyér sütését. Volt saját indítású kovászom, csak baleset érte, elejtettem az üveget nyár közepén. Próbáltam megmenteni, de mindig találtam újabb és újabb üvegszilánkokat benne, úgyhogy eldobtam. Akkor kaptam Geosits Judittól az új kovászt – meséli Vera, aki többnyire rozsbucit süt. – Az elején megszenvedtem vele, de arra gondoltam, hogy ha a hétgyerekes nagy­anyám tudott kovászos kenyeret sütni, én is megtanulom. Ő minden héten sütött, hét kenyeret egyszerre, kemencében. Amikor a hetediket megkezdték, az ugyanolyan jóízű volt, mint a többi. A gyerekek sokat biztattak, amikor az első kísérleteim nem sikerültek. Nélkülük nem biztos, hogy kitartottam volna.

Vera édesanyja, Simonné Pável Judit (Pável Ágoston lánya) azt mondja, hogy a családjukban csak a háború alatt sütöttek kenyeret ínség idején. Most örül, hogy a lánya süt, mert látja, hogy a fiai boldogabbak, ha az anyjuk által sütött kenyeret ehetik. A szívét süti bele.