Széki csárdás Amerikából Kőszegen is

Szombat, sokan lazulnak Kőszeg Fő terén, miközben a langyos nyár végi estében a színpadon készülődik egy zenekar. Rázendít a banda. Van benne minden, ami kell. Több prímás, brácsa, bőgő, ének. Jól húzzák. Miközben az ízes vajdaszentiványi erdélyi, majd az abaújszinai felvidéki magyar muzsika betölti a teret, kiderül, hogy a zenekar egy amerikai család, néhány baráttal kiegészülve.

Már másképp hangzik, ahogy Hajdu-Németh Ilona, a család legfiatalabb tagja elénekli a bukovinai csokrot, ahogy a Fölszállott a pávából ismert legényke, Hajdu-Németh László rásandít a másik prímásra, Ildikóra, aki az édesanyja, miközben az édesapa szilajon húzogatja a vonót a brácsán. Balázs, a középső gyermek, édesanyjához hasonlóan Virágvölgyi Márti nénitől tanulta a bonchidai dallamokat, a magyarborzási zenét nemrég a Méta táborban leste el „Lacika”. Ők már mind az USA-ban születtek.

Előkerülnek a nagyszülők is. Magyar Kálmán és felesége, Vámossy-Mikecz Judit megmutatja, hogyan kell a széki csárdást ropni.

Akik szívesen járják Erdély tájait, ismerik azt a szívszorongató érzést, amit akkor lehet megtapasztalni, ha eljutnak olyan falvakba, ahol a temetőben a fejfákon szinte csak magyar neveket látunk, a katolikus templomban még találni nénikéket, akik magyarul mormolják a rózsafüzért, de amúgy már mindenki csak románul beszél. Hasonló hátborzongató élmény lehet, olyan amerikai rendezvényen járni, ahol ízig vérig amerikai fiatalok járják a széki négyest, vagy a kalotaszegi legényest s az autentikus viseletben lévő lányok magyarul csujjogatnak, de az öltözőben már csak angolul beszélnek.

Hát még, ha arról hallunk, hogy egykor Amerikába szakadt hazánk fiai, afféle „disszidensek”, már kint született és szép karriert befutott gyermekeikkel és unokáikkal egyszer csak hazaköltöznek, és miközben hétköznapjaikban felelős munkakörben gyakorolják tanult mesterségüket, minden szabadidejüket a hagyományos magyar népi kultúra ápolásának szentelik. A Hajdu-Németh család ilyen másod-, harmadgenerációs amerikai magyarokból áll. A nagyszülők családjai az 1940-es, illetve a 60-as években vándoroltak ki az USA-ba, New Jersey államba.

A két család akkori fiataljai, Kálmán és Judit az ottani néptáncegyüttesben ismerkedtek meg. Életüknek meghatározó része lett a hagyományos magyar népi kultúra művelése és terjesztése. Magyar Kálmán és Vámossy-Mikecz Judit lettek a motorjai a tengerentúli magyar közösség életben tartásának, munkájuk mellett néptáncoktatással, táborok és fesztiválok szervezésével tartották életben a magyar kultúrát.

– Amikor már lehetett, gyakran jöttünk Magyarországra – meséli Hajdu-Németh Ildikó. – Kezdetben a szüleink ezért évekig spóroltak. A vakációkon volt lehetőség magyarországi népzenészektől tanulni. A szüleim gyűjtötték a néptáncos körökben hozzáférhető filmeket az eredeti táncokról. Az elején még szupernyolcas tekercseken, majd VHS videókazettákon. Szervezték a kapcsolatokat, amelyekre aztán kint tudtak támaszkodni. A hét öt napján amerikaiak voltunk, de alig vártuk a hétvégét, amikor magyarok lehettünk az ottani közösségnek köszönhetően. A rendszerváltás után Budapesten, a SOTE-n végeztem. Akkor nagyon vissza akartam menni, úgy éreztem, a szemléletem nagyon más, mint az itteni embereké. Itt, Magyarországon még gyakran hiányzik a pozitív gondolkodás. Magyarországra a férjem munkája révén költöztünk – folytatja Ildikó.

– Annál a multicégnél, amelynek ő a munkatársa, adódott egy lehetőség, hogy Magyarországon dolgozzon. Három évre terveztük, nyolc éve vagyunk itt. Szülőként három célt tűztünk ki magunk elé. A gyerekeink jobban beszéljenek magyarul, jobb zenészek legyenek és jobb emberek. Itt a gyerek felszáll a villamosra és elmegy az Óbudai Zeneiskolába, ahol Horváth Attilától tanulhat népzenét, mint Lacika is. Nagy ajándék, hogy most itt a gyerekeink olyan néptáncegyüttesbe járhatnak, ahol magas színvonalú oktatásban van részük. Nem nekünk kell tanítani és a közösséget mozgatni, hanem vannak emberek akik ezzel foglalkoznak és nagyon értenek hozzá. Ott ahol felnőttünk New-Brunswickban, mi voltunk azok, akik ezt sok más közösségi emberrel szerveztük. Ott sokkal többet kell dolgozni azért, hogy meg tudjuk teremteni a hétvégén a magyar programokat, hogy a magyar kultúrát elé tudjuk tárni a közösségnek. Hétközben mindenki dolgozik, a gyerekek angol nyelvű iskolába járnak. Hétvégén tudunk egy kicsit magyarok lenni. Az ott élőknek ez sok áldozatba kerül, mert ahelyett, hogy a hétvégén otthon pihennének, kirándulnának, vezetik, a pénteki cserkész foglalkozásokat, megtartják a szombati magyar iskolai órákat, megszervezik a szombat esti magyar kulturális programokat, segédkeznek a vasárnapi magyar szentmisén és istentiszteleten. Itt minden adott. Ezekből próbálunk valamit visszaadni az otthoniaknak.

A negyedik generációs magyarok már nem beszélnek olyan jól magyarul, de táncolni és zenélni még nagyon szeretnek.