Galambos Borbálával beszélgettünk, aki harminc éve alapította meg a megyeszerte dolgozó beteglátogató csoportot

A kórházban jelenleg látogatási tilalom van, a hosszabb ideig bent fekvők ebben az időszakban nélkülözik a Szombathelyi Egyházmegyei Karitász önkénteseinek segítségét. Munkájukat pedig elismerik: a beteglátogatók nemrégiben oklevelet vehettek át a kórházi betegágyak mellett eltöltött több évtizedes szolgálatukért. Köztük Galambos Borbála is, aki nyugdíjazásáig főállásban sekrestyés volt a kámoni plébánián Brenner József atya mellett, azóta is ő a gondozója. Az önkéntes munkát a segítségnyújtás szándékával vállalta, talán túl egyszerű kimondani, mégis ez az egyszerűség a legnagyszerűbb: szeretetből.

Három évtized tapasztalata elég, hogy le lehessen szűrni: szükség van a kórházi beteglátogatókra, várják őket, mert kell a jó szó, a simogatás, a meghallgatás, az elfogadás, a betegek sokszor évtizedes terheket tesznek le.

– A kórházban titoktartási kötelezettséget is aláíratnak velünk, a betegek tudhatják, hogy amit nekünk elmondanak, az nem megy tovább. Így ki tud alakulni egy bizalmi kapcsolat. Ahol több időt tölt egy beteg, oda járunk, nem feltétlenül csak haldoklókhoz. Találkozunk drogosokkal, alkoholistákkal is, akik egy családi krízist, gyermek elvesztését, válást nem tudtak feldolgozni, és függőségekbe menekültek. Beszélgetés közben, ha már a beteg bizalommal van irántunk, biztosítjuk arról, hogy elfogadjuk őt úgy, ahogy van, de tanuljon a múltból, építse a jövőt. Feltétel nélküli szeretettel vesszük körül, míg a családnak elvárásai vannak. A hozzátartozók többsége magára hagyja az ilyen embert, az a kevesebb, aki kitart. A drogosok, alkoholisták mellett olykor sátánistákkal is van dolgunk, akiknek sugallataik vannak, hogy mit kell csinálni, és ezt rombolóan saját maguk ellen is fordítják. Ezt jelezzük a kórházi lelkészeknek, és akkor ők is bekapcsolódnak. Nem mindent tudunk egyedül megoldani – meséli Borbála. – Vas megyében is vannak olyanok, akik szélsőséges kis egyházakhoz kötődnek, labilis idegrendszerük miatt lettek befolyásolhatók, és bekerültek egy olyan környezetbe, ahol nyomasztó hatások érik őket. Nekünk elmondhatják ezeket a tapasztalatokat is, számunkra nincsenek tabutémák. A kölcsönös bizalomban nagy megkönnyebbülés már az is, hogy valaki velünk megosztja, amit még a hozzátartozóinak sem mert elmondani. Az emberek a titkokat talán előbb elmondják egy idegennek, aki elfogadóbb, és nem kell tartani a közvetlen negatív visszahatástól.

Arról is beszélgetünk, hogy a szeretetet milyen nehéz fenntartani, sok családban nincs feltétel nélküli elfogadás. Gyakran megtörténik, hogy a családtagok a ravatalozóban jönnek rá, hogy valaki mennyit jelentett számukra, amikor végképp elveszítették.

A kórházi beteglátogatók számára nem könnyű a rengeteg lelki teherrel birkózni, nem felvenni, csak kísérő lenni. Ezért havonta szupervíziókat tartanak, ahol leülnek és közösen megbeszélik az eseteket, különösen, ha valakit trauma ér; és rendszeresen képzéseken, pszichológusok, orvosok által tartott előadásokon vesznek részt, hogy tágabb ismeretekbe is be tudják ágyazni a velük történteket.

– Mindig tanulunk. Még a szavainkra is vigyázni kell, hogy tekintettel legyünk a kórházi szobában fekvő más betegekre is. Nehéz munka, sok bátorság és lelkierő kell hozzá. A jelentkezőket erősen szűrik: milyen a kommunikációja, ne legyen kioktató a stílusa; hogyan tud kapcsolatot teremteni, hogyan old meg váratlan helyzeteket. Mindig a beteg választ beteglátogatót, és el kell tudni fogadni alázattal a visszautasítást is, ha valaki a fal felé fordul. Többször oda kell menni valakihez, hogy kiderüljön, megnyílik-e annak, aki felkeresi.

Galambos Borbála segítőfüzetet írt a beteglátogatók számára, amelyben kérdésekre válaszolva mutatja be a munka apró fortélyait. Például amikor kimegy a kórteremből, fontos, hogy a beteg ne a hátát lássa utoljára, hanem még forduljon vissza, intsen neki. De például fontos az is, hogy a keresztnevén szólítsa beszélgetéskor. Vallási kérdésekről is szó esik a betegágynál, hiszen lehetőség van a szentségek felvételére, a beteg eldöntheti, hogy kéri-e.

A beteglátogatók sárga köpenyben, kitűzőre írt névvel járnak a kórházban, ez jelzi, hogy a karitász önkéntesei. Galambos Borbála a három évtizedből az első tíz évben számolta a betegeket – azalatt kilencezer emberrel találkozott –, azután már nem, de reális ezt megszorozni legalább hárommal.

A kérdésre, hogy trauma-e számára, hogy a látogatott beteg meghal, akár éppen mellette, azt feleli: számára már „megszelídült a halál”, sok embert látott elmenni. Fel kell tudni ismerni azt is, hogy a haldoklás melyik fázisával találkozik. Amikor valaki megtudja, hogy gyógyíthatatlan beteg, még elutasító, tagadó, azt hiszi, hogy ez vele nem történhet meg. Aztán jön az alkudozás, hogy még mit szeretne megérni, elintézni. A harmadik fázis a dühöngés, a tehetetlenségérzés, amit a környezetére vetít ki, haragban van a világgal. Rendszerint ezt befordulás, depresszió követi, a beteg nem kommunikál. A végső fázis az elfogadás, a belenyugvás az elkerülhetetlenbe. Ha idáig eljutnak, a haldokló szépen megy el. Borbála a harminc év alatt egyszer találkozott olyan esettel, hogy valaki óriási szenvedések közepette, a csillapítatlan fájdalomtól ordítva halt meg otthon, a családjától körülvéve.

– Az otthoni halál híve vagyok. Pótolhatatlan, ha az én kezemet fogja az édesanyám, amikor haldoklik. Előre megbeszéltük, így is volt. Az utolsó pillanatig beszélgettünk az életünkről, hogy jó volt együtt lenni. Megbocsátottunk egymásnak. Békében hunyt el – meséli Borbála, akitől azt is megtudjuk, hogy azokból lesznek jó beteglátogatók, akik maguk is átéltek teljes kiszolgáltatottságot, milyen gépekre kötve lebegni élet és halál között. Szívritmus-szabályozó pacemakere van húsz éve. Volt intenzív osztályon, egy hét alatt négyen haltak meg mellette. Tudja, milyen, hogy nem kelhet fel az ágyból, hogy etetik, kiszolgálják… Hozzáteszi, hogy csak egészséges lelkületű ember lehet beteglátogató, aki nem azért megy oda, hogy a saját lelkével terhelje a beteget.

– Soha nem mondunk például olyat, hogy fog még maga táncolni. A beteg pontosan érzi, mik a határai. Ha beszélgetni akar a halálról, akkor beszéljünk róla őszintén!