Rádiózás Kőszegen – A Kendig-csúcson köszöntött be az aranykor

A kőszegi amatőr rádiózást annak idején úgy kényszerítették ki, az egyesület mégis fél évszázada működik. Sokan nem is tudnak róluk, pedig ha az ország olyan katasztrófahelyzet sújtotta területté válna, hogy megszűnne a távközlés minden formája, és nem működne sem a telefon, sem az internet, ők nagy eséllyel tudnának kapcsolatot teremteni más rádióamatőrökön keresztül a külvilággal. Erre a világban egyébként nagyon sok példa volt már.

A Kőszegi Városi Rádió­klub elnöke Polgár József, akit arra kértünk, meséljen a rádiózásról. A kalandot az egyesület belvárosi főhadiszállásán kezdjük.

Ahhoz, hogy valaki rádiózzon, elég egy adóvevő készülék meg egy antenna, és máris kutathatja az éterben a többi rádióst. Ha azonban nagyobb hatótávolságot, érdekesebb összeköttetéseket szeretne, ah­­hoz már jobb antenna, nagyobb teljesítményű végfok, jobb adóvevő kell. Mindezeket persze meg is lehet venni, csakhogy az rengeteg pénz, így aztán az egyesület tagjai amit csak lehet, maguk megcsinálnak – adja meg az elnök a magyarázatot arra, hogy miért van szükségük többszobányi műszerre és berendezésre, amelyek közül a legféltettebb kincsük egy háromezer eurós adóvevő.

Félig-meddig tehát kényszerből kezdtek el foglalkozni az elektronikával és a mechanikával, mostanra viszont nemcsak a műhelyük, de maguk is egészen profivá váltak, hiszen egy rádiós mindig arra készül, hogy valami gond lesz, elakad az antenna, megszakad a vétel, a hibát pedig tudni kell elhárítani.

A rádióklub mostanra ötvenévnyi eszközt és tudást halmozott fel, pedig működésüket állandó anyagi gondok kísérték, és ahogy az már lenni szokott, az indulás sem ment simán.

Polgár József elsős gimna­zista volt, amikor hatvan év­vel ezelőtt bekopogtatott a szombathelyi rádióklubba. Hamar belejött a rádiózásba, egy év alatt több összeköttetést csinált, mint amennyit a klub addigi története során a többiek összesen. Tíz évig volt ott, és ha rajta múlik, talán még most is onnan rádiózna, ám másképp alakultak a dolgok. Amikor megtudták, hogy Kőszegre nősült, megkérték, honosítsa meg Kőszegen is az amatőr rádiózást, amihez azonban nem volt kedve, és visszautasította az ajánlatot azzal, hogy köszöni szépen, de jól érzi magát Szombat­helyen.

Akkoriban azonban más világ volt, és egyszerűen megzsarolták: ha nem vállalja, a szombathelyi klubba sem járhat többé, így aztán vállalta, az ember mégsem mond le olyan könnyen a szenvedélyéről. Hamar kiderült azonban, hogy Kőszeg az adottságait tekintve nem igazán alkalmas rádiózásra, hiszen erdők, hegyek veszik körbe a várost, márpedig az ultrarövid rádióhullám éppúgy terjed, mint a fény: ha akadályba ütközik, azon nem képes áthatolni.

Váratlan helyről érkezett a segítség: megalakulásuk után egy évvel Farkas Tibor, az ÉDÁSZ akkori helyi vezetője támogatásával feljutottak a Kendig-csúcsra, ahol beköszöntött az aranykor. Sokáig csak egy sátorból kutatták a többi rádióst, aztán úgy döntöttek, igazán magasra törnek. Ha a belvárosi épület a rádió­sok főhadiszállása, akkor az itt található háromemeletes torony a fellegvár, amit az egyesület tagjai saját költségen építettek fel keserves munkával, csak az építőanyag felhordása tíz évig tartott. Ahhoz, hogy elképzeljük, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, elég, ha annyit tudunk, hogy a csúcson nincs víz.

Aki még soha nem csinált semmit szenvedéllyel, abban mostanra biztosan felvetődött, hogy miért érte meg egy csapat lelkes fiatalnak időt, munkát, pénzt nem sajnálva ekkora vállalkozásba fogni, pedig a válasz ott van cikkünk elején. Az amatőr rádiós célja, hogy a lehető legtávolabbi pontot érje el, márpedig sokáig a kőszegi rádiósok tartották a magyar rekordot, a Kendig csúcsáról egy alkalommal si­került felvenniük a kapcsolatot 144 MHz-en a 2373 kilométerre lévő Jerevánnal. És hogy mihez kezdenek a rádió­sok, amikor a világ két távoli pontján felveszik egymással a kapcsolatot? Nos, mindenek­előtt hívójelet cserélnek, és elbeszélgetnek arról, hogy ki milyen technikával dolgozik. Szakmázni akár órákig is lehet, ám a magánügyek megvitatása távközlési érdekeket sért, így azt nem szabad.

– A rádiózás nyelve az angol, nem mondanám, hogy tudnék venni a boltban egy 42-es cipőt barna színben, de ami a szakmai nyelvet illeti, azzal nincs gond – mondja Polgár József, miközben az egyesület terepjáróján a csúcs felé tartunk. A torony alsó szintjén van a konyha, középső szintjén pedig a háló, mert mint megtudjuk, időnként még a rádiós is eszik és alszik egy keveset. A legfelső szinten aztán kinyílik a világ, egy hatalmas antenna segítségével hosszú órákon át próbálják felvenni a kapcsolatot a világ többi rádiósával, hogy beolvashassák hívójelüket: HA1KYY.

Az amatőr rádiózás aranykora rég elmúlt; amikor létezett még a Magyar Honvédelmi Szövetség (MHSZ), volt vagy háromezer klub, amiből mostanra jó, ha háromszáz maradt. Vas megyében is csak a szombathelyi és a kőszegi van még meg, pedig korábban volt Celldömölkön, Sárváron, Szentgotthárdon is. Ma már ahhoz, hogy valaki amatőr rádiós legyen, morzézni sem kell tudnia, annak idején ez még feltétel volt.

A kőszegi egyesületben az elmúlt ötven évben megfordultak vagy ötszázan, azonban az állandó tagság nagyjából húszra tehető, ennyien vannak most is. Ők azok, akik életben tartják az amatőr rádiózást az internet korában is.