Csiszár Tamás lebontaná a falat és a félelmet

– Húszéves vagyok, látássérült, és a kezem is rendellenesen fejlődött, a bal kezem dongakéz, négy ujjam van mindkét kezemen, de próbálom a testi fogyatékosságomat kívül helyezni, és úgy élni, mintha semmi bajom nem lenne. Ez csak egy állapot, de én is mindent ugyanúgy csinálok, mint mások, legfeljebb más eszközökkel vagy segítséggel – mondja egy szuszra Tomi.

A most már egyetemista fiúnak nem volt szüksége időre a bölcs belátáshoz, a megbékéléshez: ötéves kora óta egyre romlott a látása, mondjuk úgy, beleszokott a helyzetbe. A jobb szemével jó esetben csak fényeket lát, a ballal 30 százalékos csőlátása van: másfél méteres távolságból a vele szemben ülő szemét igen, a hajszínét csak részlegesen érzékeli. Nem látja a ruhája színét, az arckifejezését, se azt, hogy mit csinál a másik. A hang alapján viszont jól tájékozódik, a hangok különleges jelentőségűek a számára. És Tomi fejében sok hang van. Éppen ezért, ha valaki szembejön vele és ráköszön, ő néha visszakérdez: Állj, ki vagy?

Ezzel le is zárhatjuk a problémák sorát, a sajnálkozásba meg bele se kezdjünk, mert Tomi aktív, divatos kifejezéssel teljes életet él. Szerető család veszi körül, három idősebb testvére van, kitűnő lett az érettségije, 486 pontot szerzett a felvételin, a pécsi egyetemen szabad bölcsészetet, filozófiát és etikát tanul, rengeteget olvas, kulturális programokra jár, hétpróbás hobbihorgász, és amióta Rió, a fekete labrador a társa, még jobban kinyílt számára a világ.

– Családi háttér nélkül nehéz dolgom lenne, az anyukám az első számú támaszom. A csupa jeles gimnáziumi eredményem nem nagy kunszt, bárki utánam tudja csinálni, csak tanulás és szorgalom kérdése. Amikor elmesélem, hogy horgászok, na, akkor kikerekednek a szemek – meséli. Pedig ma már elektromos kapásjelzők vannak, és speciális technikát dolgozott ki magának. Nagyapja vitte el először horgászni hat-hét éve, azóta ez az egyik szenvedélye, az édesanyja pedig a segítője.

A sokat emlegetett anya, Imre Marianna azzal kezdi, hogy a fia, Tamás nagy tanító: mindnyájukat megváltoztatta. Például, hogy el tudja fogadni a sok problémát, ezzel megkönnyítve az ő dolgukat is. És hogy a fejébe vette, amikor tudja, megszólítja az embereket. Leírja az élményeit, magyarázza az elfogadást, beszél a vakok, a fogyatékkal élők nevében, „kezelési útmutatót” ad magukhoz. Tominak Hemingway mondata az egyik mottója: „Most ne azon tanakodjál, hogy mid nincs. Azon törd a fejed, hogy mihez tudsz fogni azzal, amid van.” A másik: „No para” – ezt Kocsisné Körmendi Klárával, a gimnáziumi osztályfőnökével találták ki. A félelemről szóba kerül még, hogy Tamásnak kutyafóbiája volt. (A kutyaugatás számára a mai napig olyan, mintha tűvel szurkálnák az agyát, talán a hangfrekvencia miatt.) Rióval legyőzte ezt, cserébe szabadságot kapott, az anyukája nélkül is el tud menni otthonról.

Rió egy éve van Tamással, a munkakutyát 2018 decemberében igényelte, tavaly szeptemberben vizsgáztak, miután „kölcsönösen kiválasztották” egymást. Érettségi után a továbbtanulásához nagyon jól jött a segítség a labrador személyében: sokszor utaztak együtt Pécsre. „A kutyust hámban simogatni tilos, a gazdit szabad” – ez Tomi kedvenc pólójának felirata. Így is tanít: a vakvezető kutyákat tényleg tilos simogatni munka közben, mert olyankor a gazdijuk testi épségére vigyáznak. Emellett szigorúan tilos etetni őket.

És ha már segítség és támogatás: az egyetemi évektől visszakanyarodunk a középiskolához, Tomi gyógypedagógiai asszisztenséhez, Gersei Viktóriához, akivel még a Bercsényi-iskolában tanult együtt, és aki később a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban is ott ült mellette négy évig a tanórákon. Tomi most a harmadik féléven van túl Pécsen, szeptembertől távoktatásban. Ha hagyományos papír alapú könyvekből kell készülnie, akkor felolvasógép segíti, az okostelefonján pedig felolvasóprogram van. Meg kell jegyeznie a hallottakat, persze, többször is visszatérhet egy-egy tételhez, de nála a jegyzetelés is más: a telefonba bemondást jelenti. A filozófiai szövegeket kétszer-háromszor is meghallgatja, hogy megértse.

Végül arról beszél, az életben a legnagyobb örömöt neki a szabadság és az önállóság adja: ha sikerül begombolni egy inggombot, felhúzni a zoknit, átmenni a zebrán. Ami másnak gyerekjáték, neki egyáltalán nem természetes.