Stemler Mihály, a vépi iskola tanítója a pozitív gyermeknevelésben hisz

Misi bácsi ráadásul boldogságórás pedagógus egy Boldog Iskolában – a gyerekek jólléte a szívügye, a pozitív pedagógiai szemlélet és gyermeknevelés pedig szerinte közügy, ami a szülők bevonásával működik igazán. – Az esztergomi ferences gimnáziumból indult minden, ahol kiváló tanármintáim voltak. Mély hatással volt rám dr. Lukács István magyartanár, aki tanulni tanított, tisztelni az oktatóinkat, és felnyitotta a szememet arra is, hogy szükség van férfi tanárokra. Másrészt a segítés, mások támogatása ott természetes volt, a ferences lelkiség része: nyaranta rendszeresen mozgássérülteknél töltöttünk időt. 1979-ben kezdtem a Budapesti Tanítóképző Főiskolát, 1983-ban szereztem diplomát, de már 1976-tól, az érettségi után képesítés nélküli tanárként dolgoztam Kőbányán a Százházban, a börtön melletti lakótelepen. Ott megdöbbentő közegben csodálatos idős kollégáktól tanultam. Létrehoztuk a szülők akadémiáját, sportfoglalkozást szerveztünk a gyerekeknek, végül a családok a bizalmukba fogadtak – meséli a tanító.

Több mint tízévnyi tanítás után a rendszerváltás előtt az akkor alakult kőbányai családsegítő központba került klubvezetőként. Utcagyerek-programot indított, elkezdett drogprevencióval foglalkozni, később önkormányzatoknál helyezkedett el – több kerületben a szociális terület felépítésében számítottak a munkájára. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen mentálhigiénikus, később az ELTE-n munkavállalási, pályaválasztási, életvezetői posztgraduális képzést végzett, a Semmelweis Egyetemen addiktológiai konzultáns képzésre járt. Egyéni tanácsadó lett, utána a Mentálhigiénés Programiroda munkatársa. Később munkatársaival egy fiatal szenvedélybetegek kezelésével foglalkozó drogrehabilitációs otthon létrehozásán dolgozott. Hat éve tért vissza a tanításhoz, amikor magánéleti ok miatt Szombathelyre költözött.

A csepregi általános iskolában egy, a rumiban négy tanévet töltött, Vépre a Boldog Iskola vonzotta, ami az Oktatási Hivatal bázisintézménye. – A tanításból kaptam meg a pluszt, ami arra ösztönzött, hogy boldogságórákkal kezdjek foglalkozni. Kicsi gyerekekkel dolgozni pedig mindig kihívást jelentett, egyben nagy felelősséget, mert a minták, amiket szülőként, tanárként 10 éves korig megmutatunk neki, egész életükre megmaradnak. Egy példa: sosem mondom nekik semmire, hogy úgyse sikerül, de nem is értékelem túl őket. Inkább azt mutatom meg: ha erőfeszítést tesznek, annak van eredménye. Amikor írni tanulnak: van egy varázsradírom, amivel senki más nem radírozhat, csak én. Megyek egyik gyerektől a másikig. Ha használom, azt üzeni: próbáld újra, hogy még szebbet tudj helyette csinálni. A végén Misi bácsi mosolygós fejet kapnak, kiszínezhetik. Fontos lenne, hogy a gyerekeknek legyen önbizalmuk. Ehhez szükség van a szüleiktől az állandó dicséretre, és, hogy szülő és gyerek is tudja: a hibázás lehetősége a tanulás alapja. Hogy mindez működjön, azt is meg kell engednem, hogy kritizáljanak. Ezt úgy érem el, hogy rendszerese hibázok a táblánál, és tesztelem a figyelmüket. A diákok láthatják, én sem vagyok tökéletes. Ha ezt megengedem, tudok határokat szabni. Arra is tanítom őket, hogy mindennek van következménye. A boldogságpedagógiában minden alkalommal mintát, lehetőséget adok, hogyan lehet megélni a hálát, az optimizmust, a megbocsátást. Figyelek arra is, hogy ha viccelünk, azt úgy tegyük, hogy ne a gyereken nevessünk, csak a helyzet lehet komikus. És ami még nagyon fontos: ki kell használni a bennük rejlő lehetőségeket. Ha „pörgetjük őket”, megízlelik, milyen jó új ismereteket szerezni. Célt kell adni eléjük rövid, közép és hosszú távon, és elérni, hogy a cél mellé tegyék magukat érzelmileg.

És, hogy neki mit ad a tanítás? Visszakapja a gyerekektől, amit ő is ad, a szeretetet. Megtanítják arra is, hogy ő is tud még változni, és nem lehet türelmetlen. Meséli még: most, hogy a vírushelyzetben a szülők előtt be vannak zárva az iskolák, előfordult, hogy a kerítésen keresztül, kellő távolságból váltott szót velük a gyerekükről, hiszen ilyenkor is elkel a támogatás.