CD-melléklettel együtt jelent meg Fábián László: Gutaházi évszakok című kötete

A gutaházi tavaszokat, nyarakat, őszöket és teleket összefoglaló kis kötetet a szombathelyi kiadó, a Savaria University Press jelentette meg 2020-ban, az Anyanyelvápolók szövetsége és Vas Megye Közgyűlése támogatásával. Az illusztrá­ciókat a Rábatöttöshöz kötődő Szilárdi Béla festő-, grafikus- és fotóművész készítette, aki korábban a Gutaházi nyarak kötetben is alkotótárs volt, tíz történet – tíz festmény arányban. Az író és a képzőművész nevét legtöbbször talán a Cicelle Aranyháromszög Művészeti Napok kapcsán emlegetik együtt Vas megyében, mindketten alapítói az azonos nevű művészeti és kulturális társaságnak, amely szervezi a csaknem két évtizede tartó fesztiválokat. A most megjelent Gutaházi évszakokhoz CD-melléklet is tartozik, a kötetet Pusztay János nyelvészprofesszor olvassa fel, személyével is hangsúlyt adva Fábián László tevékenységének, hogy nyelvjárásban irodalmat ír.

A szöveg olvasva és hallgatva is unikális élmény, hiszen ma már egyre kevesebb ember beszél így, talán csak azok az idősek, akik még gyerekkorukban ezt szívták magukba az anyatejjel, és zárt közösségeikben máig megőrizték – akár tájegységenként változóan –, miközben aztán az iskolában megtanulták a tágabb anyanyelvi közegben használt magyar nyelvet is.

Fábián László legalább kettős indíttatásból gondolta fontosnak, hogy tájszólásban rögzítse az évszakokat is karakterizáló, rövid történeteit.

– Az első, eredendő élményem, hogy olyan kis faluban, Zsennyében születtem, és életemnek első hat évét ott töltöttem, ahol ilyesféle, noha nem ennyire kihegyezett nyelvjárásban beszéltek. Átgondoltam, mit jelenthet ez felnőtt – talán szerénytelenség nélkül mondhatom ma már, irodalmár – fejjel, hogy van egy olyan nyelv, amit én ismerek, és némiképpen különbözik attól, amin az irodalom becse fogalmazódik: kicsit régebbi és kicsit módosult magyar nyelv – mondta.

– A másik indokom a felhasználására, ami megerősítette bennem, hogy érdemes ezzel foglalkozni, hogy két helyen is találkoztam nyelvjárási irodalommal az úgynevezett magas irodalomban. Ausztriában, a bécsi születésű Hans Carl Artmann költő és a másik kedvencem, Konrad Bayer író életművet építettek erre. Őket fordítgattam is magyar nyelvre, és régóta töprengtem, hogy mit lehetne ezzel kezdeni, azzal együtt, hogy a mi dialektusaink nem annyira szélsőségesek, mint az ausztriaiak.

Az író a szándéka megerősítései között sorolja azt a „meglepetést” is, amikor megérkezett Finnországba, Rauma kikötővárosba, és olyan transzparenseket látott, amelyek nyelve a finnre emlékeztetett, de mégsem az volt. Megkérdezte, hogy milyen nyelv ez, és rávágták: a raumai dialektus. Még kiadó is működött ezen a nyelven, gazdag irodalmi terméssel. Amint mondta, ez őt is „felbátorította” a nyelvjárás irodalmi alkalmazására.

Kérdésként azt is felteszi, hogy mennyire véd meg egy elzárt vagy elzárkózni akaró közösséget a nyelve a rátörő külső törekvésektől, mennyire biztosít a dialektus „nyelvi áthatolhatatlanságot” a használói számára. Úgy látja, a történelem sosem igazolta vissza, amikor az idegen hatalmak rá akarták kényszeríteni a maguk bikkfanyelvét azokra, akiket be akartak hódoltatni. Fábián László számára a tájnyelv visszaidézi a régi világot és a védhetőséget.

A dialektust nem könnyű megérteni annak, aki nem ismeri ezeket a szavakat, fordulatokat, mégis lehet akár szórakoztató is, ha ráállunk a nyelvi „rejtvényfejtésre”. Az író elismeri, hogy nehézségeket okozhat a befogadás, de az az álláspontja, hogy ezzel együtt ez „érvényes irodalom”, releváns megjelenítése az általunk ismert és megélt világnak.

– Vállalom, hogy van mögötte egyfajta kajánság, hogy „drága, kedves olvasóm, én a te nyelvedet beszélem, de olyan módon, amin nem biztos, hogy te tudsz. Szeretném, hogy küzdjél meg ezekkel a nehézségekkel!” – fogalmazza meg üzenetét Fábián László. Hozzáteszi: az irodalmi alkotás nem a közvetlen, hanem a szerkesztett, kitalált, az író saját arcára átformált valóság, és van esetleg egy lazább, vagy épp kísértetiesen megdöbbentő hasonlatossága ahhoz, amit mindannyian objektív valóságnak fogadunk el.

Kiemelt képünkön: Fábián László arról is beszél, hogy miért gondolta fontosnak a tájnyelvi átiratokat