Nyul Veronika life és business coach a komfortzóna tágításáról és az arany középről

„Kedvelt kifejezés manapság a „komfortzóna-tágítás”. Több helyen olvashatjuk: ez elkerülhetetlen ahhoz, hogy fejlődj, máshogy tudj nézni dolgokra, egyszerűbben kezelj helyzeteket. Csak csináld: tágítsd, ha kell, ha nem. Volt, hogy ezt elhittem, és ostoroztam magam, ám közben hatalmas ellenállás volt bennem. Kell, hogy durván kilökjenek a komfortos helyzetekből, annyira, hogy a helyzet kezelhetetlenül fájjon?” – teszi fel a kérdést blogbejegyzésében Nyul Veronika. Majd tovább fűzi: alakulhat úgy egy helyzet, hogy kitaszít a komfortzónádból, de úgy is, hogy te magad döntöd el, hogy változni szeretnél. Megérett benned a bátorság ahhoz, hogy elindulj egy addig ismeretlen úton, és felhatalmazást adsz magadnak a változásra. Elkezdhetsz módszereket, segítőket keresni a folyamathoz, ám a felhatalmazást akár vissza is vonhatod. Nemet is mondhatsz, ha valami nem előrevisz, ha az adott pillanatban mégsem vagy képes kilépni a komfortzónádból, sőt, feszültséggel tölt el, traumatizál a lehetőség. Lassíthatsz, megpihenhetsz, és meg is állhatsz egy időre, hiszen csak te érzed, hol az a pont, ahol nem vagy képes tovább feszegetni a saját határaidat. A coach szerint mindez sokkal hatékonyabb, mint a kierőszakolt komfortzóna-tágítás. Vajon hogy működik mindez a gyermekeknél?

– A komfortzóna az a kényelmes, bevált mód, ahogy eddig éltük az életünket. Születésünktől hozunk magunkkal alapvető személyiségjegyeket, viselkedésmintákat – ezekben érezzük jól magunkat, mozgunk szorongásmentesen, tudunk a legkreatívabbak, legkifejezőbbek lenni, anélkül, hogy kockázatot vállalnánk. Ahogy fejlődünk, cseperedünk, a környezetünk, az iskola, az óvoda mindenkit formál. Az alap-személyiségjegyeinken azonban kevésbé lehet változtatni, és továbbra is abban érezzük magunkat igazán jól, amit alapból hozunk. (Amikor gyermekünk lesz, akkor is ezekből töltekezünk, mutatunk példát.) Ahogy mi, úgy a gyerekek is jól tudnak fejlődni a komfortzónájukon belül is. Egy szülőnek óriási a felelőssége abban, hogy megtalálja azt a pontot, ameddig egészséges kimozdítani ebből a gyermeket – állítja. Példákat is hoz: nem vezet jóra, ha a gyerek utálja a brokkolit, mégis megetetjük vele. Ha egy bátortalan, félénk kisgyereket arra kényszerítünk a játszótéren, hogy másszon fel a mászóka tetejére. Lehet, hogy megteszi, de remegő lábbal, sírva jön le, és a szituáció nem feltétlenül hoz fejlődést a számára. Az sem, ha olyan sportot vagy hobbit szánunk neki, ami a karakterétől idegen, és a második alkalommal sírva jön ki az edzésről. Hasonló példa, ha egy középiskolást a jobb egzisztencia ígéretével presszionálunk a jogi egyetemre, miközben a fafaragás a hobbija, és asztalos szeretne lenni.

Ilyenkor egyszerűen nem kell erőltetni a folytatást, hiszen sokkal kisebb volumenű dolgok is fordítva sülhetnek el, mint egy felnőttnél, figyelmeztet.

Persze, az életkor sem mindegy: a kisiskolásnál, tinédzsernél a fenyegetéssel, sírással, könyörgéssel nem biztos, hogy célt érünk. Érdemes különböző eszközöket kipróbálni, és ha valamelyik hatásos, kellemes eredményre vezethet a folyamat. Törekedjünk win-win szituációra, amelyben mindkét fél nyer. Állítsunk össze egy listát arról, hogy a gyermek által elvégzett tevékenységek hány perc internetezést jelentenek, ahelyett, hogy szimplán megvonjuk tőle az internetet – tanácsolja a szakember.

– Mindenki azáltal fejlődik, hogy új dolgokat ismer meg, kicsit új szemszögből. A gyermekünknek utat, sőt utakat kell mutatni, hogy kiválaszthassa a neki megfelelőt. Aztán biztatni: gyere, csináljuk, menni fog. Ha rálép egy útra, lehet, hogy tetszeni fog neki. A lényeg, hogy ösztönözzük, hozza ki magából a legtöbbet, és, hogy megtaláljuk az arany középutat a komfortzóna kitolása és a traumaokozás között. (Veronika azt is javasolja: ha egy gyerek tiltakozik valami ellen, kérjük, hogy adjon magyarázatot. Azzal, hogy gondolkodásra, érvelésre ösztönözzük, ugyancsak tágul a komfortzónája. És persze, nekünk, szülőknek is kell és lehet is tanácsot adni, mert sok olyan helyzettel szembesülhetnek a gyerekek, amelyekkel mi már jó eséllyel találkoztunk. Fogalmazhatunk úgy: „értem, hogy miért gondolod így, de azért nem tartom szerencsésnek, mert..”)

Végül arra hívja fel a figyelmet: ha a szüleinél azt látja a gyermek, hogy fejlődni akarnak, kilépve akár komfortzónájukból, ha látja a szorgalmat, a kitartást, akkor ez jó eséllyel rá is hat, akár úgy is, hogy nem hagy félbe dolgokat, a végére akar járni annak, amibe belefogott. Itt személyes példáját hozza: auralátást tanul most Budapesten. A kislánya gyakran érdeklődik: Anya, mit tanulsz? Milyen színű az aurám? Mik azok a csakrák? És ugyanígy: ha egy apa mindig autót bütyköl, és ez láthatóan jó érzéssel tölti el, a gyermek először lehet, hogy csak adogatja a szerszámokat, utána ő is elkezd bütykölni. – A szülőnek is ismernie kell önmagát, és fejlődni a szülői úton. A legjobb, ha együtt tágítjuk a komfortzónánkat a gyermekünkkel, figyelve a karakterüket és a változásukat. Nyitogassuk nekik a világot, és törekedjünk arra, hogy bizalommal legyenek irántunk. Ehhez az kell, hogy a számukra fontos biztonság megszilárduljon. A születésétől teremtsünk és tartsunk rendszert az életében. Amikor kialakul benne az apához, anyához köthető biztonságérzet, akkor azt érzi, ha megfogalmazni még nem is tudja: anya és apa eddig mindig jót tettek velem, ha valami újra biztatnak, akkor sem eshet bántódásom. A szülőkön kívül az iskoláknak is óriási szerepük van abban, hogyan motiválnak – ez egy újabb cikk témáját adja.

Kiemelt képünkön: „A gyermekünknek utat, sőt utakat kell mutatni, érdemes különböző eszközöket, módszereket kipróbálni” – Nyul Veronika a kislányával, Csengével