Szombathely gyásznapja: átélte a szőnyegbombázást Pécsi Ildikó

Gödöllő kulturális életének egyik motorja volt Pécsi Ildikó, aki azon az estén olyan részleteket árult el a családjáról, amelyek addig nem voltak ismertek a gödöllőiek előtt sem. Kiderült róla például, hogy nagyapja a szombathelyi dohánygyárnak volt az igazgatója. Családi nevük Péchy volt, de amikor Ildikót felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, az ott beszédművészetet tanító Olty Magda azt mondta: ilyen név nem lehet egy művész neve, mert a közönség hol Pésinek, hol Péhinek fogja ejteni. Ezért változtatta nevét Pécsire.

Az 1940-ben a Hajdú-Bihar megyei Polgáron született művésznő kisgyerekként rengeteg helyen lakott az országban. Az édesapja ugyanis hiába végzett zenei konzervatóriumot, zongorázott gyönyörűen, hiába akart művész lenni, családi nyomásra a dohány színét, ízét, szagát meghatározó fermentálók építésével foglalkozott. Kiváló szakember és szervező volt, s mivel akkoriban fellendülőben volt a magyar dohányipar, ezért egyik helyről a másikra költöztek az országban. A háború Battonyán érte a Péchy családot. Bécsbe menekültek, de szülei ragaszkodtak magyarságukhoz, ezért visszajöttek a nagyszülőkhöz Szombathelyre.

„Az én nagyapám egy két méter magas, fantasztikus, arisztokrata külsejű úriember volt”, mesélte Pécsi Ildikó a műsorban. Olyan férfi, akinek megvoltak a maga elvei. A lánya, Elvira (Ildikó nagynénje) miatta maradt vénlány, s annak is a nagypapa volt az oka, hogy – hiába végzett zeneakadémiát azokban a viharos időkben – egész életében villamoskalauzként dolgozott. A nagypapa ugyanis keresztüllőtte Elvira udvarlójának a kalapját, ezért többé nem látták, majd amikor kiküldték volna Elvirát Leningrádba a zeneakadémiára, akkor a nagypapa ezt megakadályozta, mondván: ő abba az országba nem engedi el a lányát.

„Nekem szerencsém volt a szüleimmel, ők elvarázsolták az életemet”, mesélte Pécsi Ildikó. „Én például nem vettem észre a háborút. Amikor ott voltunk Szombathelyen, és légitámadás légitámadást ért, nem féltem. Tél volt, szaladtunk a havon úgy, hogy a szüleim egy hatalmas lepedőbe tettek, amelyet a nyakamnál kivágtak. A lepedőt édesanyám fogta elöl, édesapám hátul. Szaladtak velem, s közben a sztálinorgonák (vagy katyusák, a második világháború során kifejlesztett és nagy tömegben használt szovjet rakéta-sorozatvezetők) nekem orgonáltak, nekem csináltak fényt, azt mondták, azért, mert én egy kis angyalka vagyok. Én azt hittem, hogy ez egy játék. Nagyon későn jöttem rá, hogy nem játék volt. De nekem Isten áldása volt. Az összes nehézségen így vittek keresztül.”