A szombathelyi természetfotós ugró rókát fotózna napkoronggal

Most két hétre szabadságot vett ki, mert rókaszezon van. Pech, hogy mindennap esik. – A rókák maguk ásnak földalatti járatrendszert, ott laknak. A kölykök már április végétől ki-kijárnak a kotorékból. Ez azon is múlik, hányan vannak és mennyire jól tápláltak, az egyik populáció gyorsabban fejlődik a másiknál – magyarázza Dani a hosszabbra tervezett szabadság okát. És meséli: tavaly Ják környékén végigkövette egy teljes alom növekedését addig, amíg elhagyják a kotorékot, és egyedül vadásznak. Szinte naponta megjelent az erdőben április 20-ától szeptemberig. Az élményt semmi nem múlta felül eddig. Pedig „állatos élményekből” óvodás kora óta jutott Daninak.

– Kisautók helyett én szafariparkokat rakosgattam a szobámban. Állatmániás voltam, de nem a háziállatok vonzottak, inkább a vadon. Természetfilmeket néztem, infúziószerűen csöpögött belém az információ. Vidéken éltek a nagyszüleim, én órákra eltűntem a környéken, egyszer fél napot töltöttem egy kutyaházban, amikor kölykezett a szuka. Nyolc-kilencéves koromig állatorvos akartam lenni, ebben végül ki is merült a jövőm ilyen irányú tervezése. Kereskedelmi és vendéglátói középiskolát végeztem, és később ezen a területen dolgoztam. A fotózás kapcsolta vissza a tanulást: nagyon érdekelt, és autodidakta módon képes voltam benne elmélyedni.

Egy jól sikerült portrékép hozta meg a kedvét még középiskolásként, utána vette meg az első belépő kategóriás tükörreflexes gépét, és egyre jobban beleásta magát a fényképezésbe. Évekkel később iratkozott be egy fotós tanfolyamra, de akkor már pontosan tudta, hogyan talál perspektívát és hogyan komponál. A következő lényeges mozzanatra is emlékszik: a nagynénje kertjében mókus hadakozott egy varjúval a fenyő tetején. A varjú eltűnt, a mókus kinézett az ág mögül, ő pedig kattintott. Az volt élete első természetfotója, egy gyorsan mozgó állatról készült, amit be kellett cserkésznie.

Villámcsapásszerűen jött rá: a természetközelség az állatszeretettel és a fényképezéssel kooperál, működik az összetartó erő. Onnantól elkezdte felkutatni az állatokat. Más szemmel, átgondoltabban járta az erdőt, mint korábban, és fotótémát keresett. Az évek alatt kitapasztalta az évszakokat, a vadmozgást, a széljárást, helyismerete lett. Fejlesztette a felszerelését, bújta a szakirodalmat, kíváncsi volt, melyik állat hogyan viselkedik, mit érdemes tudni róluk, amit persze a valóság sokszor felülír. Óriási szenvedély húzta, miközben akkoriban jó, ha hetente egyszer kijutott a természetbe, ahogy a munka engedte.

– Az első néhány évben az sem volt jellemző, hogy órákig feküdtem volna a sárban álcaruhában. Most viszont már, amennyire tudok, közel megyek az állatokhoz. Arra törekszem, hogy egy vonalban és egy szinten legyek velük, amikor fotózom őket. Így megadatott már, hogy hat méterre előttem állt egy szarvasbika, hallottam, ahogy levegőt vesz, rág, éreztem a szagát.

Dani egyébként a ragadozókért rajong. Magyarországon főleg a rókákért, de persze, jöhet a gépe elé bármi más. Most gyurgyalagszezon is van. „Szépek és elképesztő dolgokat művelnek” – mondja. Kanadában tavalyelőtt prérifarkas került az objektíve elé, és a fehérfejű rétisasokat figyelte egy hétig. A sas fejedelmi állat, felejthetetlen élmény volt azt is fotózni. Veszélyes szituációk is akadtak: egyszer egy vadkan kergette meg, „ráförmedt és rárohant kicsit”. Először földbe gyökerezett a lába, aztán menekült.

Volt ilyen esete szarvasokkal is: egy egész rudli indult felé, miközben egy fa mellett hasalt. Átszáguldottak mellette, remegett a föld, mint az Oroszlánkirály jelenetében, amikor Szimbát követik a gnúk. Ha csak fél méterrel arrébb lép az egyik, agyontaposta volna. És hasonlót élt át egy kanadai nemzeti parkban, amikor egy jávorszarvasbika és tehene közé került az úton.

A rókacsalád kerül szóba megint, a velük való több hónapos „együttélés”, ahogy fokozatosan megszokták és elfogadták a teljes álcában ülő lény – ez volt Dani – jelenlétét a közelükben, akiről tudták, érezték, hogy nem jelent fenyegetést. Elnevezte őket, megismeri mindegyiket az arcvonásaikról, és látja őket vadászni azóta is. Ahhoz, hogy egy-egy kotorékra rábukkanjon, feltérképezze, hol vannak, egész évben járja az erdőt. Nézi a nyomokat, látja a friss ásást, az ételmaradékokat, érzi a dögszagot.

Járja a természetet Vas megyében, Ausztriában, a Fertő-tónál. Sok országba és területre szeretne eljutni, a Gemenci erdőbe készül szarvasbőgésre, sasozni a Hortobágyra. És vágyik még sokféle élményt átélni, konkrét jelenetek is lejátszódnak a fejében. Jó lenne Magyarországon farkast fotózni és kis rókát az anyjával. Nagy álma, amihez sok mindennek kell együtt állni: ugró rókát fotózni úgy, hogy a lemenő nap adja a hátteret.

– Az erdőben nehezen tűrök meg más embert magam mellett. Nemcsak azért, mert többen nagyobb zajt csapunk, több a szag és kevésbé lehet összpontosítani, hanem mert ez számomra terápia is, feltöltődni megyek. Amikor egyedül vagyok kinn, homlokegyenest más gondolataim vannak, mint amikor otthon vagyok egyedül. Rengeteget tanulok, és kapok vissza önmagamról abban a nyers, de őszinte világban. És mintha a növények és az állatok is értenék, hogy nem bántani, letiporni akarom őket. Azzal, hogy fényképezőgép is van nálam, a művészi ambícióimat élem ki. És adni is akarok vissza. A legmagasztosabb cél: megmutatni a képeimmel a természetet, mi az, amit őrizni kellene, és nem tönkretenni.

Kiemelt képünkön: Németh Dániel hobbi természetfotós: „Az erdőben nehezen tűrök meg más embert magam mellett”