Mi a három leggyakoribb hiba, amit a legtöbb szülő elkövet a gyermeknevelésben?

Elkényeztetés és túlféltés – elsőként ezek kerültek elő. Alapvetés, hogy szeretettel nem lehet elkényezteti a gyereket. De akkor mi számít elkényeztetésnek és mi túlféltésnek? Hol van a határ? – kérdezte meg a pszichológus. – Evolúciós ösztönünk, hogy szeretnénk

megvédeni a gyerekünket az élet rossz dolgaitól, attól, hogy bármilyen testi-lelki sérülés érje. Teljesen normális vágy, hogy ép, egészséges maradjon. Túlféltésről ehhez képest akkor beszélhetünk, ha olyan mértékben óvjuk a gyermeket, hogy az gátolja a fejlődésben.

Ha nem az életkorának megfelelő szinten várunk el tőle dolgokat, és nem adunk neki elég teret, hogy kipróbálja az újat. Például, ha elkezd járni, nem hagyjuk, hogy elessen. Ilyenkor a felnőtt az akadálya annak, hogy fejlődjön – mondta.

Mi segíthet ezt leküzdeni?

– A szülő-gyerek kapcsolat bizalomra épül. Ha bízom abban, hogy képes rá, és ezt közvetítem felé, (én)erőt adok neki. A szobatisztaságnál például: ösztönzöm, hogy merjen fejlődni, megugrani egy szintet. Ha ez a bizalom helyén van a kapcsolatunkban, akkor a kisgyerek, ahogy nő, ugyanúgy fog a világban is megbízni – fogalmazott a szakember. Elmondta még: túlféltéssel bizonytalanná lehet nevelni a gyereket. Az elkényeztetés is ide kapcsolható: az is arról szól, hogy milyen kereteket és hogyan szabjunk a gyereknek; mi az, amit engedünk neki, megkap vagy nem kap meg.

Az elkényeztetésnél hiányzik a kölcsönösség a kapcsolatból, annak tudata, hogy én nyújtok valamit, és cserébe kapok is vissza. Persze, minél kisebb a gyerek, annál több mindent elvégzünk helyette, de a leválás része, ha egy ponton egyre több mindent megcsinál önmaga. A nagyobb gyerekektől például már elvárható, hogy rendet tartsanak a szobájukban. Ha mindent megcsinálunk helyette, mondván, „legyen csak gyerekkora”, neki csak az a feladata, hogy a tanulásra koncentráljon, azzal pont azt nem tanulja meg, hogy a világ hogyan működik, milyen következményei vannak a tetteinek, és hogy felelős ezekért.

Ha még meg is veszünk neki mindent, úgy csak az ölébe pottyannak az élet dolgai. Ezzel passzív fogyasztóvá teszszük. A második gyakori hiba, ha nem következetes a szülő. A keretek, a szabályok a gyereknek érzelmi biztonságot adnak. Ez nem a szigorúsággal egyenértékű: józan ésszel kell következetesnek lenni, ezzel abban segítünk, hogy érzelmileg stabil legyen. Ha van napirendje, a napnak kiszámítható menete, és ebbe beleállunk, az a gyereket mederbe teszi és jó mankó a szülőnek.

A harmadik, ha a gyereket minősítjük a tettei helyett. Amikor például azt mondjuk: buta vagy, ahelyett, hogy azt mondanánk: butaság, amit most csináltál. – Nagyon könynyen kicsúszik a szánkon: béna vagy, szerencsétlen és egyéb negatív, pejoratív jelzők – ilyenkor a gyermek egész személyiségére mondok valamit, pedig a szakember szerint a helyzetre kellene: butaság volt ledobni az ételt az asztalról.

– Ha valakiről többször elmondjuk, hogy buta, az önbeteljesítő jóslatként elkísérheti, rombolja az önbizalmát. Ha csak a viselkedését emeljük ki egy adott helyzetben, akkor az más megítélés. Mondjuk például azt: ne verekedj velem! Amikor vége a mély indulati

helyzetnek, beszéljük át, mi történt. Ha homokkal szórta meg a másik gyereket: hozzuk szóba, milyen érzés lehet ez a másiknak, menjünk oda, kérjünk bocsánatot.

Ha nyilvánvaló, hogy fel akarta hívni magára a figyelmet – csak el akarta kérni a másik gyerektől a lapátot –, akkor ezt „hangosítsuk ki”, mintát adva, magyarázva. Addig úgyis hiába magyarázunk, amíg vörös fejjel ordít. Ha kisgyerekről van szó, lehet, hogy meg se érti. De az elv, az átbeszélés szükséges kis kortól.

Mindhárom példában benne van a keretek fontossága, az, hogy az érzelmileg túlfűtött helyzeteknek hogyan lehet egy-egy praktikus momentumát megragadni, és ezek mentén kezelni magát a szituációt. Mindez magabiztosságot ad a szülőknek.