A szombathelyi származású Kiss Berta Veronika Belgiumban élte át az áradást

A heves esőzések nyomán kialakult özönvízszerű áradásoknak több mint húsz halálos áldozata van már Belgiumban. Az áradások 112, főleg az ország keleti felében fekvő települést érintettek. Az említett Wallon-Brabant tartomány Belgium középső részén található, ám Veronikáékat sem kerülték el a hatalmas esők és a nyomukban érkező árvizek.

– Domborzatilag a Dunántúlhoz hasonlít a terület, ahol élünk: dimbes-dombos, patakokkal, szántóföldekkel, erdősávokkal tarkított. Több évnyi távkapcsolat után engem a szerelem hozott ide, a férjem belga állampolgár. Gyógytornászként dolgozom: egyévnyi intenzív franciatanulás után helyezkedtem el a szakmámban – enged bepillantást az életébe, majd folytatja. – Idén eddig nem volt igazi nyarunk, június közepén egy hétre 30 °C körül alakult a hőmérséklet, de azóta csak pár órára láttuk a napot. Nehéz, fülledt, párás időnk volt, aztán a hőmérséklet egyre csökkent, és esett minden nap. Forrest Gump úgy mondaná: elárasztott minket mindenféle eső. Eleinte csendes nyári eső, egy-két órás záporok, majd monszuneső erős, viharos széllel. Június végén egy hatalmas zuhéval mintha az egész havi csapadékmennyiség leesett volna néhány óra alatt.

Ez sok helyen kimosta a talajt, sáros folyamokat hozott létre és megemelte a vizek szintjét. Csakhogy azóta is kaptunk csapadékot minden nap. Július 14-én jöttek az első vészjósló hírek. A média legtöbbször Liege-t emlegette, ez az egyik legsúlyosabban érintett város, és arról beszéltek, hogy megteltek a víztározók. Több helyen a belvíz okozott problémát. Nálunk a várost átszelő patak, a Dyle (hasonló a Perinthez) az esőtől kicsit megduzzadt, de a szokásosnál nem jobban. Tudtuk, hogy máshol baj van – embereket költöztettek ki, mert annyira megrongálódott vagy veszélyessé vált a házuk, mentés közben a mentőket elsodorta az ár –, de irreálisnak tűnt, hogy hozzánk is elérhet. (Egy hétemeletes panelház 2. emeletén lakunk, egy sportcentrum közelében. Köztünk és a patak között egy focipálya fekszik.) Július 15-én, csütörtökön is esett az eső, rutinszerűen mentünk dolgozni, a férjem biciklivel, én busszal. Hazamenni én már nem tudtam, legalább is busszal nem.

Jodoigne városka buszmegállójában egy idősebb úrtól megtudtam, hogy 13 óra óta nem járnak buszok az árvíz okozta útlezárások miatt. Ekkor felhívtam a férjem, hogy jöjjön el értünk autóval. Szerencsére kisebb kerülővel, az autópályán hazaértünk. Ekkorra már kilépett medréből a Dyle, a belvárosban az alacsonyabban fekvő utcákat elkezdték lezárni a forgalom elől. Nálunk még mindig semmi. Vacsora közben szörnyülködtünk, hogy még mindig esik, majd lefeküdtünk. Szerencse, hogy nyitott ablaknál alszunk: többször is megébredtünk az emberek hangosan beszédére. Aztán vízsodrás hangjára lettem figyelmes, a víz már az autók kerekét mosta. Éjfél körül a férjem sietősen gumicsizmát húzott, az autót menekítette a közeli dombtetőre, így tettek a szomszédok is. A ház alapja már jó 30-40 centis vízben állt.

Az utcán segítettünk, majd fenn a lakásban elkezdtünk felkészülni a legrosszabbra: gyertyákat, zseblámpákat kerestünk elő, feltöltöttük a telefonjainkat, vödrökbe, edényekbe vizet engedtünk, és összepakoltunk két hátizsákot, ha el kellene hagyni az otthonunkat. Másnap reggelre tovább nőtt a víz, délben elérte a legmagasabb pontját, csípő-derékmagasság között. A földszinten lévő két lakást és a garázsokat méteres magasságban öntötte el. Az egyikben egy idős néni lakik egyedül. Őt egy, az épületben lakó házaspár fogadta be. A másikban egy egyedülálló fiatalember lakik, neki mi ajánlottunk segítséget, de nem fogadta el. A környéket helikopterrel figyelték, de beavatkozásra végül nem volt szükség.

A házban a sokktól, stressztől kínunkban már csak nevetni tudtunk. A kutyás szomszédaink voltak bajban, hiszen nem tudták levinni az állataikat. De a szükség nagy úr, és kedvenceikért bevállalták a hidegvizes fürdőt, akár 100 métert is gyalogolva a legközelebbi száraz területig. Késő délutánra 5 centit apadt a víz, 21 órára újabb tízet. Szombat reggelre már csak a mocsok volt a helyén, és a nap is kisütött. Napközben körbejártuk a környéket. Olyan érzésünk volt, mintha egyszerre lenne zsibvásár és lomtalanítás. Többen már mindegy alapon, sörözés közben keserédes hangulatban takarítottak. A belvárosban üzletek, teljes árukészletek mentek tönkre. Nálunk a földszinten lévő fűtésrendszer és a központi bojler romlott el, 3 napja nincs melegvizünk, de a fél országot érintő katasztrófában luxus lenne erre panaszkodni.

Az országos veszteségekről és a hatóságok munkájáról Veronika így beszélt: – A híradások szerint a legnagyobb kár Luxembourg és Liége tartományokat érte. Sok helyen házakat mosott el, egész településeket (Pepinster, Verviers, Chaudfontaine) pusztított el a víz. Ezeket a területeket a hatóságok mentés szempontjából érthető módon előnyben részesítették. Megelőzési munkákról azonban nem hallottam, azon kívül, hogy a médián keresztül üzenve próbálták távoltartani az embereket a Maaseik-i gáttól. Életek munkája ment tönkre, sokan váltak földönfutóvá. Az emberek legnagyobb reménye a biztosító cégek maradtak.

A hatóságok az „eső után köpönyeg” módon cselekedtek. Egyáltalán nem voltak felkészülve, legalábbis ekkora áradatra nem. Mi semmilyen információt nem kaptunk, azt sem, hogy jön az ár, azt sem, hogy mikorra várható tetőzés, illetve levonulás. Csütörtökre még csak esőt sem jeleztek, vörös jelzést se raktak ki az internetes felületeken. Az információhiány és a tétlenség megijesztett. A mentők, tűzoltók persze fáradságot nem kímélve dolgoztak, megtettek mindent, amit tudtak. És az emberek egymásnak segítettek a mentésben, homokzsáktöltésben, pakolásban ebben a több, szerencsétlen tényezőből összeálló katasztrófahelyzetben. A belgiumi magyarok Facebook-csoportjában mindenki félretette a korábbi nézeteltérését és egymás segítségére siettek az emberek. Nekem is többen ajánlottak fel szállást, ha rosszabbra fordulna a helyzet, de tudtommal Wavre-ban senki nem volt életveszélyben.

Belgiumban több mint 11 millió ember él, egy egyharmad Magyarországnyi területen. A lakott területek sok helyen szinte egymást érik. Nincs hely ilyen mennyiségű hirtelen lezúduló víznek. Másrészt az ország egyáltalán nem volt felkészülve az áradásokra, hiszen az elmúlt 80-90 évben nem volt ilyenre példa. Ez megmagyarázza a védművek hiányának okát. Egyszerűen nem volt szükség ekkora víztározó-kapacitásra. Az embereknek nincs tapasztalatuk az árvízzel kapcsolatban. Sok idős egész életében nem látott még ilyen mennyiségű esőt, ami felveti a történtekben az éghajlatváltozás szerepét is. És hogy mi a tanulság? Akármennyire próbáljuk megerőszakolni, azért a természet az úr. Ha nem tiszteljük és nem tanulunk meg együtt élni vele, hosszú távon mi húzzuk a rövidebbet.