nem a gombhoz varrja a kabátot

2021.07.10. 07:00

Akinél a kézműves és a kutatói tevékenység kiegészíti egymást – Hajdu Tamás a reformkorban iparosként élne

Április végén viselet kategóriában bronz oklevéllel díjazták zsinórkészleteit az Élő Népművészet – Országos Népművészeti Kiállításon. Májusban megkapta a tanúsítványt arról, hogy újabb öt évre kutatótanári fokozatba sorolták. Dr. Hajdu Tamás gombkötő és paszományos népi iparművész, latin–történelem szakos középiskolai tanárnál jártunk.

Tóth Kata

Hajdu Tamás tanár úrra se szó szerinti, se átvitt értelemben nem illik a közmondás: „a gombhoz varrja a kabátot”. Az általa készített zsinórdíszek, sujtások a ruha varrása közben kerülnek rá a díszített ruhadarabra, és az sem jellemző, hogy mindig éppen az adott helyzethez igazítaná a tevékenységét. Ő az, aki sziklaszilárdan ragaszkodik az útjához és az elveihez. Már a beszélgetés elején kiderül: maximalista magával szemben és igényes a környezetével, diákjaival szemben. És még egy adalék: kutatótanárként – a pedagógusminősítésben ez a legmagasabb szint – 96 százalékosra teljesített a megújító eljárás során. Kutatási területe ezer szállal kapcsolódik több évtizedes hobbijához, a gombkötéshez.

– Sárváron születtem 1969-ben. Gimnazista voltam, amikor a városi könyvtárban rábukkantam egy könyvre az európai hadseregek egyenruháiról. Abban egy porosz gyalogos csákó vitézkötésre lettem figyelmes, azután kezdtem el fonatolni. Igaz, az egyenruha- történet már korábban is érdekelt, mióta történelmet tanultam. Gyerekkoromban rengeteg Jókait olvastam. A mai napig ez az egyik alap, mert viselettörténetből sok olyan információt tartalmaz, ami nélküle elveszett volna. Így kezdtem latint is tanulni. A pálya egy idő után adott volt: latin–történelem szakra mentem Debrecenbe, a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Másodéves voltam, amikor a sárvári Tinódi-gimnázium tanulmányi szerződést kötött velem.

Azt mondja, Vas megyében nem, Debrecenben viszont hozzáfért a téma szakirodalmához. Az egyetemi könyvtárban, a református kollégium könyvtárában és a Déri Múzeumban „lubickolt a fellelt információk között”, és ismeretlenül ment be a Busi utcán az utolsó debreceni gombkötők leszármazottaihoz. Szakdolgozatát a XX. századi magyaros öltözködési mozgalmak történetéből írta, a viselettörténeti kutatások kiegészítéseként kezdte el kutatni a magyar ruhák jellegzetes díszítményeit és az azokat előállító gombkötő szakmát.

Népi iparművészi tevékenysége a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Hajdú-Bihar Megyei Szervezetének a kezdőket segítő légkörében bontakozott ki a ’90-es évek elején. A horgolt paszományok készítésének alapjait a néhai nyíregyházi Somogyi Sándornétól, a népművészet mesterétől tanulta. Az egyesület tagjaként kapta meg előbb A népművészet ifjú mestere és a Népi Iparművész, majd Az év ifjú mestere címet, az utóbbit 1998-ban elsőként.

1993-ban felvételizett az MTA doktori képzésére. A Tudományos Minősítő Bizottság ösztöndíjasaként a kandidatúrára való felkészüléssel párhuzamosan végezte a PhD-képzést. Kandidátusi értekezését A XIX. századi debreceni férfiruha a nemzeti viselet változásának tükrében címmel írta. Ezzel elnyerte az MTA kutató pedagógusi pályadíját. 1993-tól óraadóként ingázott Debrecen és Sárvár között, 1996-tól teljes állásba került.

2001-től 2010-ig oktatási igazgatóhelyettes lett az intézményben, 2008-ban ismét megkapta az MTA kutató pedagógusi pályadíját a XX. századi magyaros férfiruhát bemutató kötetéért. Két év múlva népi iparművészként őt választották Az Év Emberének Sárváron. A 2015-ös év az eddigi legrangosabb szakmai elismerést hozta: Gránátalma-díjat. 2017 óta kutatótanár.

– Kezdettől úgy gondolkodtam: Natura non facit saltum, azaz a természetben nincs ugrás, csak hosszú fejlődés, így fel se merült, hogy egyetemi tanári babérokra törjek. Másrészt a zsinórozásból nem lehet megélni. Az értékesítés, piackutatás amúgy sem az én világom – mondja.

Meggyőződése, hogy az ember személyiségéhez, életéhez hozzátartozik, hogy közösségének múltját ismerje. Számára természetes, hogy az ünnepségeken magyar ruhát visel. Régen hétköznap is csizmát húzott, csizmanadrágot, dolmányt vett fel. Kis sárvári műhelyében kézzel készít viseletekre díszítést. Először egy lengyelkét mutat. A hosszú lengyel bőrkabátot a két világháború közötti középosztály hordta. A következő darab egy súlyos lengyelbunda, amelyet hármas csoportokba tömörített zsinórzat díszít. Az akasztókon lóg még díszmagyar dolmánya is. A szabóbábuk egyikén gyerekszűr látszik. Mellette 19. századi szűrmente, ívelt hátszabású klasszikus atilla zsinórral, csukafejes vitézkötéssel; mellette egy bocskai és egy mikádó. És van gombolyító kerék, ami most a zsinórverő deszkanyereg alja. A nyergen jobbra-balra dobálja át a bábukat, más néven zsinórverő fácskákat (kótisokat). Megtudjuk még, mi az a gimpni (félkész termék, abból készülnek a fonatok) és a haspli (ez a fonalgombolyító). És, hogy az alkotás nyugalmat örömet, kikapcsolódást ad.

A munkáit a kezdetektől rendszeresen zsűrizteti, kell a külső kontroll. A korábbi Gránátalma-díj mellé a Kárpát-medencei kézművesek seregszemléjén, a 17. országos népművészeti kiállításon most bronz oklevelet kapott zsinórkészleteiért.

És hogy mikor élt volna szívesen az, aki az alkotásai révén a múltba is néz? Hajdu Tamás sokat foglalkozott polgári, úri viseletekkel. A reformkor a kedvenc korszaka, de nem robotra kötelezett jobbágyként, hanem iparosként élne. Bár – mondja – a gombkötők már akkor is kínlódtak, nagyon kitett volt a divatnak ez a szakma.

Kiemelt képen: Dr. Hajdu Tamás foglalkozott hadtörténettel, utána a férfiruhákkal és a gombkötő mesterséggel

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában