karrier

2021.08.01. 11:31

Édes élet – Az ostffyasszonyfai házaspárnak talán még a szívük is mézeskalácsból van

Két vasi alkotót már bemutattunk, akiknek munkáit díjazták a XVII. Élő Népművészet – Országos Népművészeti Kiállításon. Most ismerkedjenek meg a Harasztovics Róbert–Dénes Lívia házaspárral. A férj mézeskalács-formázó dúccal (ütőfával), a feleség szív alakú mézeskaláccsal pályázott.

Tóth Kata

Dénes Lívia és Harasztovics Róbert: Lívia kezében a mézeskalács szív, Robi a faragóbunkóval üti a vésőt

Fotó: Cseh Gábor

Harasztovics Róbert (42) fafaragó, népi iparművész, a Népművészet Ifjú Mestere (1999), a környékben ismert jókezű asztalos, aki a korábbi kiállításokról is büszkélkedhet arany oklevéllel faműves kategóriában. A felesége, Lívia (32) közgazdász, akihez világéletében közel állt a kézművesség. Mézeskalácsot 2015-ben sütött először az esküvőjükre, díjat most első ízben kapott. Ahogy bemutatkozójukban szerepel: Lívia a mézeskalácsokat álmodja meg, Robi készíti hozzá a mézeskalács ütőfákat. Az ütőfák motívumaihoz felhasználják a pásztorművészet mintakincsét, a népművészeti díszítőmotívumokat, de egyedi ütőfákat és mézeskalácsokat is készítenek, legutóbb a velemi stúdió 40 éves évfordulójára.

” Húsz éve éppen ott, a Velemi Népművészeti Egyesület gyerektáborában ismerkedtek meg, ahova Lívia az édesapja, Dénes Tibor celldömölk-izsákfai fafaragó-asztalos révén járt, Robi pedig 15 éven át oktatott fafaragást. A későbbi férj azt mondja, „alig győzte kivárni, amíg felnő a kismadárka”.

Dénes Lívia és Harasztovics Róbert: Lívia kezében a mézeskalács szív, Robi a faragóbunkóval üti a vésőt
Fotó: Cseh Gábor

– Nagyapám a bognár, ács és asztalos szakmák mestere volt, tőle tanulta az édesapám az fogásokat, igazi ezermester volt a falusi portánkon. Gyerekként mellette barkácsoltam. Emlékszem, egy régi stokedli lábába verette be velem a szögeket, úgy álltak ki belőle, mint a sündisznó. Az ostffyasszonyfai Gregorich Ferenc fafaragó-asztalos vitt el először Velembe. Ott ismertem meg a celldömölki fafaragó Németh Gyulát, akit a mesteremnek tekintek. Emlékszem a pillanatra, amikor gyerekfejjel a műhelyben tébláboltam, Gyula bá megölelte a vállamat, és hívott: faragjál valamit. A szekrényéből levett egy faragókést, a kezembe nyomta. Egy csillagot csináltam, ő megtanított rozettát, körmotívumot faragni. Kisiskolás koromtól a celldömölki szakkörébe jártam.

Robi a celli hatosztályos gimnáziumban végzett. Az érettségi (1998) felé már körvonalazódott, hogy a fával akar foglalkozni. Tizennyolc évesen fafaragó volt már, de asztalos még nem. Zalaegerszegre jelentkezett szakiskolába: angol kompetenciaelvű asztalos lett, majd faművességből is levizsgázott egyedüliként. Később bőrtárgykészítő szakmunkásvizsgát tett, felsőfokú szakoktatói tanfolyamot is végzett és népi játszóházvezető tanfolyamra járt hétvégenként.

Levelezőn a faipari technikum épület- és bútoripari technikusi szakát látogatta, ahol 2001-ben végzett. Akkor és most is érzi annak felelősségét, hogy a népi kézművességet minél több emberrel megismertesse, a tudást pedig továbbadja valakinek. Most a nagylányával gyakorol: azt szeretné elérni, hogy ügyes kezű, érdeklődő legyen. Képezte tehát magát és dolgozott, alkotott is közben. Gregorich Ferenchez szegődött, amíg családi házukban elkészült a műhely, amelyet már a gimnázium alatt elkezdett kialakítani.

Oda invitálnak először, a megnyugtató fűrészporos illatba, régi fúrók, bárdok, körzők, gyaluk, vonókések, fűrészek közé, ahol a mai kor igényeinek megfelelő, de – igény szerint – hagyományokon alapuló bútorok, berendezési tárgyak (bölcső, kerti pad, konyhabútor, kerti előtető) és faragások készülnek. Most éppen az apósával készít Pápára az Erzsébet-ligetbe egy díszes-tornyos pavilont, amit augusztus 20-án adnak át. Hozzáteszi még: a farigcsálásból nem lehet megélni, arra ott az asztalosmunka.

Hátul az asztalosműhelyben zajlik a fotózás, segítünk kivinni a tárgyakat a konyhai vitrinből: szív alakú és Sobri betyárt formázó csokoládébarna mézeskalácsokat, köztük azt, ami az esküvőjükön volt a köszönetajándék. Lívia találta ki a mintát, Robi megfaragta és több mint százat sütöttek belőle otthon. Viszünk még ütőfákat és süthető gyurma alakokat az ütőfa készítéséhez. Így is maradnak a házban faragott használati eszközök (méretarányos babaszoba-berendezés, diótörő, spanyolozott borotvatok cseles zárral és tükrösök, amiket szerelmi ajándékba adott kedvesének a pásztor).

Látszik, hogy Robit a dunántúli pásztorfaragások érdekelték mindig: megragadta a betyárok, pásztorok különleges világa. Tulajdonképpen a vitrint is kivihetnénk, az is az ő munkája, ő faragta rajta a galambos motívumot, a szívből kiinduló leveles ágat, ami a szerelmüket jelképezi. És hogy nagyon szereti az asztalosmunkát is, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a házban minden bútort ő készített. A szekrények tölgyből vannak, a fürdőszobabútor dió, a konyha cseresznye – nemes anyagokból a legjobb dolgozni. Mostanra gyakorlatot szerzett, és közben nem hagyott fel a fafaragással.

Munkái megfordulnak kiállításokon, számos szakmai elismerésben részesült: az Élő Népművészet Kiállításokon kívül Országos Gyermek és Ifjúsági Kézműves Pályázaton, Kapoli Antal Fafaragó pályázaton. És büszke arra, hogy legutóbb a Vas Megyei Prima díjra jelölték, igaz, a szavazás a pandémia miatt elmaradt. Kiállításokra, konferenciákra most nem jár, meg akarja élni, „ahogy a gyerekek csiripelnek”. A feje tele van tervekkel, boldoggá teszi a család és a munka. Úgy él, ahogy a papája tanította: „nincs lehetetlen, csak tehetetlen”.

A felesége, Lívia a szabadidejében ütőfás mézeskalácsot készít. Ez is Robihoz kötődik: húsz éve egy zalaegerszegi házaspár kereste meg azzal, hogy faragja meg egy múzeumból kölcsönzött eredeti dúc mását. Szerették volna ugyanis feleleveníteni a mézeskalács-sütés hagyományát Az évek során 40-50 fa készült, azóta is készít múzeumi műtárgymásolatokat. Párhuzamosan Lívia is ismerkedett az évek alatt a mesterségekkel, de más szakmát választott: közgazdász lett. Szombathelyről, a MÁV-tól számviteli szakelőadó beosztásból jött el gyedre.

– Az édesapám és Robi szerencsések: nem kötelező feladatként élik meg a munkát, hanem annak élnek, amit nagyon szeretnek. Apám például rendre úgy köszönt el tőlünk, amikor a műhelyébe indult: megyek játszani – meséli. Az esküvőjük óta Robinak és otthonra süt mézeskalácsot. A tésztát mindig olyanra formálja, hogy ne csak dísztárgy legyen, hanem élvezeti értékkel is bírjon. Most először szerepelt a neve kiállításon a férje neve mellett. Arany minősítésű alkotásuk családi eseményt örökít meg: szív alakú mézeskalács dúc mézeskaláccsal. A gyerekek mellett most kevesebb ideje van a hobbijára, de mindenképpen szeretné a mesterséget kitanulni és gyakorlás útján tökéletesíteni. Mindez örömet szerez és kikapcsol, azért. Az ajtajuk bármikor nyitva áll az érdeklődők előtt.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában