A fizetése mesés volt, de Csiszár Lajosnak egy része Afganisztánban maradt

A rédicsi, Körmenden dolgozó Csiszár Lajost 2008-ban keresték meg azzal, hogy volna egy kis munka Afganisztánban, ha érdekli, szóljon. Lajost érdekelte, csakhogy ekkor még hivatásos katonaként szolgált, így a kaland csak leszerelése után indulhatott. A cég, amely szervezte a kiutazást, sportos előéletet, küzdősportban való jártasságot, katonai vagy rendőri előéletet várt el. A jól fizető munkára nagy volt az érdeklődés, így csak a legjobbak remélhették, hogy felvételt nyernek. Előélete és képességei alapján nem volt kérdés, hogy Lajos alkalmas lesz a feladatra, már csak meg kellett várni, hogy legyen üresedés. Egy év sem telt el, és jött a hír, indulhat Afganisztánba. Lajos ekkoriban csak annyit tudott, hogy valamilyen őrzési feladatot kell majd ellátni, és persze tudta azt is, hogy Afganisztán nem a legbarátságosabb hely a világon, ám ez nem különösebben izgatta, 24 éves volt.

2009. augusztus 15-én Bécsbe utazott, ahol délelőtt elintézték a vízumát, délután pedig már fel is szállt a gépe, hogy aztán pár órával később, egy rövid dubaji kitérő után azon a kabuli repülőtéren landoljon a gépe, amit pár hete mindenki megismerhetett, amikor az elkeseredett kimenekítés képsorait mutatták a tálib hatalomátvétel után a világ vezető hírcsatornái.

A tálibok veszélyesek voltak már akkor is, dacára a tíz éve tartó amerikai megszállásnak gyakran követtek el merényleteket, és ott voltak mindenütt, történetesen Lajosék szomszédja is egy tálib család volt, de még mielőtt róluk mesélnénk, essék néhány szó a holland nagykövetségről, ahol a diplomaták hosszú éveken át egy tucatnyi felfegyverzett magyarnak köszönhették biztonságukat. A külső védvonalat ugyan afgánok vigyázták, de annyira nem bíztak bennük, hogy a belső kapukon belül is szívesen látták volna őket, európai őröket akartak, lehetőleg olcsón. Az épület, amely a holland nagykövetségnek helyet adott, egy építési vállalkozó érdekeltségébe tartozott, őt bízták meg azzal, szervezze meg az őrzést. A biztonsági szolgálat megszervezésében segítő afgán rendőrnek pedig magyar kapcsolatai voltak.

A magyarok dolga a ki- és beléptetés megszervezése, a kamerás megfigyelés, valamint a csomagátvizsgálás volt, három műszakban négyen-négyen adták a szolgálatot. Afganisztánban lenni eleve folyamatos életveszélyt jelent, de hogy Lajos mire mondott valójában igent, alig öt hét után megtapasztalhatta, amikor egy öngyilkos merénylő autójával az indiai nagykövetség épületébe hajtott – legkevesebb 12 ember meghalt, további 84 pedig megsebesült. Az indiai nagykövetség történetesen a holland nagykövetség mellett volt. Lajos a detonáció pillanatában éppen a szabadban járőrözött, kis híja volt, hogy nem sérült meg, mivel hiába védte magas fal, a repeszek csak úgy záporoztak körülötte, és olyan légnyomást kapott, hogy percekig tartott, míg magához tért. Olcsón mérik arrafelé az életet, tavasztól őszig folyamatosan szivárogtak a tálibok a hegyeken keresztül a városba, lövéseket hetente lehetett hallani, robbantások pedig havonta rázták meg a várost. Lajos tűzharcba ugyan soha nem keveredett, ezt azonban csak a szerencsének köszönheti, hibázni pedig nem volt szabad. Egy alkalommal az egyik társa véletlenül lábon lőtte az egyik afgán őrt, és bár a sebesült felépült, a vétkes magyar soha többé nem adhatott szolgálatot, azonnal hazaküldték.

Afganisztánban egy fedett szálláson laktak, amely a követség épületétől mintegy másfél kilométerre volt, civil autóban szállították őket, és a szomszédok úgy tudták, hogy mérnökök és orvosok. Ez annak fényében, hogy a szomszédjaik tálibok voltak, nem csak szükségtelen óvatoskodás volt.

Egy alkalommal alkonyodott már, amikor Lajos két percre kiment az erkélyre levegőzni – már ha Afganisztánban egyáltalán értelmezhető ez a fogalom, hiszen a por folyamatosan jelen van a levegőben, különösen esténként olyan, mintha folyamatosan köd ülné meg a tájat – alig ment vissza a szobába, amikor a tálib szomszédok vadul dörömbölni kezdtek az ajtón és azzal fenyegetőztek, hogy ha még egyszer leskelődik utánuk valaki, annak súlyos következményei lesznek. Miközben pedig azok az afgánok, akik velük együtt látták el az őrséget, nagyon barátságosak voltak, többen még az esküvőjükre is meghívták a magyarokat.

Afganisztánban egészen más az élet, mint nálunk, gyakorlatilag két réteg van, a nyomorgók és a magánhadsereget fenntartó kiskirályok, külföldiként persze más, de nem könnyű az élet úgy sem, nemcsak a por nagy, de a meleg is, a higiéniának viszont híján vannak, miközben ételeik sem kifejezetten az európai gyomornak készülnek, a legtöbb gond a félig nyersen tálalt húsokkal volt. Étrendjüket a feketepiacon vásárolt amerikai táplálék- kiegészítőkkel színesítették, szabadidejüket leginkább edzéssel, olvasással, tévézéssel töltötték, és Lajosnak gondoznia kellett Vilit, a szálláson begyűjtött skorpiót is. De azért ne gondolja senki, hogy ki sem mozdultak otthonról, alkalmanként megcsörgettek egy telefonszámot, mire jött egy civil taxi, ami a nyugatiaknak fenntartott titkos szórakozóhelyre vitte őket.

Lajost a mostani tálib hatalomátvétel gyorsasága ugyan meglepte, szerinte az amerikai kivonulás után várható volt, hogy ez lesz. Azok az afgánok, akikkel ő találkozott, jó, ha egy tizenkét éves gyerek szintjén voltak, akikre nehezen lehetett rábízni bármit is, miközben a tálibok jól felfegyverzett, kiképzett harcosok. A mostani hatalomátvétel után semmi jóra nem számít, a nők élete pedig szerinte is különösen nehéz lesz. Úgy tudja, hogy az annak idején őket segítő rendőrnek nem sikerült elmenekülnie az országból, ezért családjával most is bujkálni kényszerül.

Lajos három évet töltött kint, félévente jöhetett haza, egy-egy hónapra, jól keresett, de a vállalt veszélyek messze nem álltak arányban kétezer dolláros keresetével. Ennek ellenére sokáig vissza szeretett volna térni, mert ahogyan fogalmazott, aki járt kint, annak egy része odakint maradt, és ebben nem kivétel ő sem, ma már azonban nem menne semmiképp. Nemrég kislánya született.

Kiemelt képünkön: Csiszár Lajos három évet töltött kint. Jól keresett, de a vállalt veszélyek messze nem álltak arányban kétezer dolláros fizetésével