A tudatos kommunikáció már segít

2021.09.12. 12:00

Tinédzser-szülőség: hogyan kerülhetünk harmóniába kamasz gyermekeinkkel?

Létezik-e út a tinédzserekhez, vagy engedjük szabadon őket? Játékos beszélgetésre hívta az érintett szülőket, nagyszülőket, pedagógusokat a Bridget Hölgyprogramok újabb állomása. A beszélgetést Paksi András tréner, tanácsadó, coach vezette.

Tóth Kata

Pataki Brigitta keltette életre egy éve az anyákat és lányaikat „táncba hívó” Bridget Hölgyprogramokat: az azóta rendszeres előadások, workshopok a lelki-szellemi feltöltődést szolgálják, megismertetnek az egészségünket, jóllétünket szolgáló módszerekkel, technikákkal, és közösséget építenek. Legutóbb az volt a téma: hogyan tudunk közeledni kamasz gyermekeinkhez, mi a kulcs, a közös nyelv, van-e helyes elgondolás vagy módszer, hogy harmóniában élhessünk velük.

– Egy nőnek általában elképesztő kezelési útmutatója van a vele élő férfihez és a gyerekekhez, ám sokszor követünk el bakikat, amiket, ha elhagynánk, jól járnánk mi és a környezetünk is. A „stresszpoharunk” egyre telítődik a nap folyamán, mire este hazaérünk, annyira fáradtak vagyunk, hogy szinte túlcsordul. Ha másnap reggel akár csak egy aprósággal „megtalálnak” bennünket a családtagok, robbanunk. A többiek pedig nem értik, mi a gond. Ha nem szánunk időt magunkra, a robbanás veszélye fokozottan nő. Lehetünk azonban tudatosak is az adott szituációkban.

Az előadás elején hangzottak el ezek a mondatot, aztán úgy folytatta Paksi András: tevékenységeinknek az élet bármely területén van mennyisége (milyen gyakran csinálunk valamit), minősége (milyen jól) és van iránya. Ha megszorozzuk a mennyiséget a minőséggel, az kiadja a hatékonyságot. Ha csak kicsit javítunk a kommunikációnkon vagy a viselkedésünkön, az már jócskán növeli a hatékonyságot. Nem egyszer előbb hozunk döntést szülőként bizonyos helyzetekről, mint amennyire az indokolt. Csak gondolunk dolgokat, de nem tudjuk a hátteret. Azt javasolta, ne ugorjunk bele túl korán egy megoldásba, amit annak vélünk. És még egy alapvetés: ne akarjuk a gyereket megváltoztatni, ez ugyanis nem fog menni. Magunkat se, csak a hozzáállásunkat.

Aztán játszani hívta a résztvevőket, és újabb tanulságok fogalmazódtak meg: a gyermekünknek is lehet más a nézőpontja, a hozzáállása, az értékrendje, mint nekünk. Nem az a lényeg, hogy kinek a valósága van rendben, hanem hogy mindenkinek van egy saját valósága. A szülő-gyermek kapcsolatban nehéz egyenrangú partnernek tekinteni a gyereket. És sok helyzetben nem is tekintjük őket kellően hozzáértőnek ahhoz, hogy maguk találjanak megoldást. Paksi András azt javasolta: tegyük fel magunknak először a kérdést: Tudod vagy gondolod/hiszed? Ha úgy érvelek: „Értelek, de”, annak az az üzenete: nem érdekel a másik álláspontja, csak, hogy tudom, nekem van igazam. Ehelyett: kommunikálni kell.

A szabályok, korlátok, keretek fontosságáról is beszélt – ettől érezhetik a stabilitást a gyerekek. Sok családban azonban nem kapják meg, ettől bizonytalanná válhatnak, ami többféle reakciót válthat ki: agresszivitást például, ilyenkor elkezdi ránk nyomni az akaratát. Vagy a felismerést, hogy se ő se a szülei nem tudják a megoldást, ez is bizonytalanná teszi.

Előkerült az is: mi által válik motiválttá a tinédzser? Paksi András szerint azzal, ha hozzásegítjük, hogy eredményt érjen el (elérje, ami számára fontos). A késztetésnek belülről kell jönnie. Ha partner lesz abban, hogy elérje, ami szerintünk is fontos számára, azzal is motiváltságot adunk. (Például, hogy bizonyos tantárgyakból javítson.) A gyerekeinknek a siker hiányzik legjobban. Összegezve tehát: ne a saját valóságunkra akarjuk ráültetni az ő életét. Vegyük tudomásul, hogy változik a világ, más az ő valósága, és keressük meg, hogyan tudjuk őt építeni, hogy egészséges és boldog legyen.

Még egy tipp: mielőtt beleállunk egy szituációba, amiről tudjuk, hogy ütközést eredményezhet, gondolkodjunk. Mutassuk meg a kamasznak, miért járhat jól az adott dologgal és miért kérjük a segítségét. Az, hogy szülőként támogatásra lehet szükségem, erősíti a kamaszt.

Szempontok még, amelyekről jó, ha nem feledkezünk meg: felmérések bizonyítják, hogy a 17 évesek legnagyobb problémája a stressz. A generációk közötti feszültség őket is érinti. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, más dolguk sincs mint, hogy tanuljanak, miközben ők is küzdenek az élettel. Van, hogy csak arra vágynak, hogy meghallgassuk őket, hogy elmondhassák, mi fáj.

– Kíváncsiak vagyunk szülőként arra, mi van a gyerekkel, csak kell egy kapu, amit ki kellene nyitni. Ez a kapu nem a gyerekben van, hanem bennünk – szögezte le. – Mindez nem egyik napról a másikra történik meg. Ne erőltessük a dolgokat a kamaszokra: csak ültessük el a magocskákat, majd ő öntözi, ha már a magáévá tette a gondolatot. Alapszabály: „nem beszél, kérdez, dicsér”. Ne szajkózzuk egyfolytában, mit akarunk tőle és szerintünk mi a jó neki. Kérdéseket feltenni jó lehet. Egy szülőnek jó értékesítőnek is kell lennie: ezer leszidás nem ér annyit, mint egy megerősítés. Abból építkeznek.

Ha nem támadunk és vádaskodunk, hanem elmondjuk, hogy például ami tegnap történt (későn jött haza), rosszul érintett bennünket, az többet használ. Mondjuk el, mit érzünk egy cselekvése kapcsán. Amikor kérdezünk, akarjuk őt megérteni, és ne sugalljuk, hogy mit mondjon. „Ezt hogy érted? Miért gondolod így? Megmagyaráznád? Mesélj! Figyelek rád” – beszéljünk így. Mindez attól lesz hiteles és természetes, ha a saját kifejezésmódunkon tesszük. Ott kell lennünk nekik, és ezt érezniük kell.

Kiemelt képünkön: Amikor kérdezünk, akarjuk őt megérteni, és ne sugalljuk, hogy mit mondjon

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában