Pittmann Ildikóra emlékezünk

A konyhájukban ismerkedtünk meg. Nem is konyha volt ez, hanem szalon: mindig ültek és beszélgettek ott érdekes emberek. Például ő. Társalgott, és repkedett, miközben tea került a bögrébe és étel a tányérra. Kíváncsi volt a beszélgetőtárs tudására, érzéseire, szívesen osztotta meg saját tapasztalatait, tudását másokkal, sütkéreztette érveit mások gondolataiban.

Ez a konyhaszalon a Fő téri házban a 70-es 80-as években időkapu volt: kívül a szocialista valóság, belül a szellem fényessége, a művészet igazsága, a lélek derűje és az emberi kapcsolatok melegsége.

Pedig hidegek voltak első hónapjai és évei. Közvetlenül a háború után, 1945. július 8-án született. Édesanyja hamar meghalt, így csenevész háborús árvaként, a Mikó családtól örökbe fogadva nőtt fel. Édesapja – nem tudva, hogy van egy lánya –, akkor már menekültként Kanadában élt, s csak tizenéves korában találkozott vele.

Ahogy a tapasztalatokat gyűjtötte élete első percétől kezdve, úgy gyűjtött mindent, amit érdekesnek tartott: képeslapokat, grafikákat, műtárgyakat, helytörténeti érdekességeket, papírrégiségeket, élményeket, a konyhaszalonban tudást, érzést, beszélgetőtársakat. Barátokat.

Gyakran lapozgattuk gyűjteményeit, büszke volt rájuk. De legalább annyira érdekelte a jelen idejű kapcsolat és érzés, amelyet a műtárgyakkal megteremthetett. Könyvek is őrzik gyűjteményeit és az ő emlékét. Az országszerte méltán híres Pittmann-gyűjteményt a Képtárban is kiállították 2007-ben.

A gyűjtemények persze mindig rendezettek, pontosan felcímkézettek, követhetők és katalogizáltak voltak, ahogy ez igazi könyvtároshoz méltó.

Minden személyes kapcsolatok eredménye volt. A grafikai gyűjtemény is.

Minden grafika mögött ott volt a művész arca, az élmények vele kapcsolatban és a munka a családi grafikanyomtató műhelyben.

Minap személyesen üzent, hogy elmegy. A tőle kapott faragott kereszt, amely évtizede állt rezzenéstelenül a helyén gödi házunkban, halála napján, 2021. október 3-án hajnalban leesett.

Élete végéig magázódtunk. Pedig közvetlensége miatt gyorsan érintésnyire került hozzá bárki, akivel szóba elegyedett. Mégis, amikor hosszú ismeretség után felajánlotta a tegezést, bár próbáltam, de nem ment. Talán így is jelezni akartam a tiszteletet, amelyet iránta éreztem.

De az is lehet, hogy játszani akartam vele, így is. Mert olyan jól lehetett vele játszani. Egyebek mellett eszperente nyelvet. Esetemben eleve ezen kellene emlegetnem. Mert eszperente nyelven levelezett szenvedelmesen. E veretes kerettel lelke nemesedett, esze megeredt, nyelve edzett lett, mert eszperente nyelven – melyet epekedve, szerfelet szeretett – nem keveset fecsegett, s nyelvelt.

Szeretettel:

Nemszerb Edzett

(Horváth Szilárd)