A súlyos baleset után nem voltak jó kilátásai Tibornak, de a felesége hazahozta Szombathelyre – a hite, szeretete gyógyít

A fél koponyája összetört, az is kérdéses volt, hogy túléli-e. Hónapokat volt egy ausztriai kórházban, azt mondta több orvos, hogy a bal felét egyáltalán nem fogja tudni mozgatni, sem nyelni, sem beszélni, sem járni nem fog, ápolási osztályt javasoltak számára, de a felesége fél év után elszántan hazahozta.

-Az agya jobb felét most platina borítja. Covid előtt heti háromszor, utána heti egyszer tudtam kimenni hozzá, taxival, mert azt átengedték a határon. Nagyon sokba került, mindig friss PCR-teszt kellett, heti 60-90 ezer forintot költöttem a látogatásokra, mindenem ráment. Tibor nem sok mindenre emlékszik, csak „érezte”, hogy ott vagyok. Azt tudja felidézni, amikor 2020 karácsonyán kint voltam nála, négy hónappal a baleset után. Aztán a munkámat is feladtam, mert haza akartam hozni – meséli Tóth Bánóczy Ildikó. – Amikor kiadták ez év februárjában, semmit nem tudott csinálni, az orvos szerint lélekben feladta. A fejét nem tudta mozdítani, gyomorszondás és gégekanülös volt… Szombathelyen senki sem vállalta, egy messzi logopédus segített a nyelés-terápiában, hogy ki lehessen venni a kanült. Nyáron egy Ausztriában praktizáló magyar fül-orr-gégész vette ki végül, összevarrta a helyét. Így Tibor most már tud megint enni-inni, beszélni. Oké, ezt mondta először, amikor megszólalt. Váratlanul bekapcsolódott egy húgommal folytatott beszélgetésbe. Azt mondta, „értem csinálja” a sok kínnal-keservvel járó rehabilitációt. Az a célunk, hogy ismét önellátó lehessen, ha segítséggel is.

Ildikó azt is elmondja, hogy a Vas Népe cikk és a közösségi oldal segítségével sikerült megfelelő albérletet találni a Stromfeld lakótelepen, földszintes házat kerttel, hogy a tolókocsis férjét mozgatni tudja.

-Eladó voltam, abbahagytam, kiesett a havi jövedelmem. Feléltük a tartalékainkat, eladtuk a lányom autóját. Sokáig csak Tibor táppénze volt. Áprilistól lélegeztünk fel, akkor kaptuk meg az első felelősségbiztosítási pénzt Ausztirából, mivel elismerték, hogy ez munkahelyi baleset volt. Havi száz százalékos, úgynevezett gyógyulási pénzt kap, mivel 24 órás ellátást igényel. Ezt évente felülvizsgálják majd, ha javul az állapota, csökken a pénzösszeg. Most sikerült kiharcolnom egy pár hetet, Ausztria legjobb rehabilitációs kórházában. Akkor mehet, ha felszabadul egy hely, a Covid miatt kétséges, de remélem, decemberben, januárban kivihetem.

Ildikó megharcolt egy járássegítő szerkezetért – Tibor osztálytársai gyűjtöttek rá -, és ő állami támogatást is szeretett volna. Először elutasították, de kifogással élt, végül megítélték: a több mint fél millió forintos készülékből „csak” bruttó 118 ezer forintot kell kifizetni. Hallatlan öröm, Ildikó a közösségi oldalra is kitette a fotókat, ahogy sétálnak vele, és már nem csak otthon, a szombaton a Fő téren is voltak egy kis adventi hangulatért. Az Ildikó posztjait kommentelők drukkolnak, kifejezik, hogy lélekben velük vannak, elismerik a fantasztikus munkát, a csodálatos javulást, és kitartást kívánnak.

-A járássegítő nagyon jó, mert nem kell Tibort a hátamon cipelni, a szerkezet megtartja, ha elesne, a kisszékébe huppan, ha megrogy a lába. Biztonságérzetet ad neki is, nekem is.

Tibor, mióta újra tud írni, verseket ír Ildikónak: „Szeretetem folyója körülvesz téged, gondolataim csak körülötted járnak…”; „Szemem zárom, ha jön az álom, mamát várom minden reggel szerelemmel…” Mert az elmúlt egy évben sok minden történt: Tibor nagypapa lett, a kis unokáját Olivérnek hívják. Ildikó elvesztette az édesapját, meghalt a kutyájuk, de sírni nem volt idő. Lett új kutya, és Tibor újra jár. Látjuk a közösségi oldalon, amint boldog örömkönnyeket hullat, hogy újra fel tudja emelni bénának mondott bal kezével a számára nehéz, bontatlan dobozos üdítőt. A felesége meséli: laptopon szókeresőzik, tud kártyázni, ültében rúgja a labdát, és kicsikét udvarol is: mindig mondja Ildikónak, hogy ő a „kisasszonya”, a „kincse”.

-Az ausztriai orvosok diplomatikusabbak voltak, talán nyitottabbak arra, hogy lehet eredményt elérni. Kint nem mondták, hogy menthetetlen, hogy ne lehetne bármi belőle, csak azt, hogy nem lesz a régi. A hévizi doktor úgy fogalmazott, hogy a sérülése alapján örökre ágyban fekvő beteg lehetne, de mivel a saját szemével látja, hogy nincs így, ez a fejlődés azt mutatja, hogy van esélye, hogy újra megtanuljon járni. Nagy kínlódás lesz, de nem lehetetlen.

Ildikó most Sopronba viszi Tibort egy privát rehabilitációs központba, ahol egy hét 250 ezer forint. De semmi sem drága, szerencsére ki tudja fizetni. A kertet már akadálymentesítette 800 ezer forintért, a pénznélküliség időszakában keletkezett tartozásait már rendezte. Ha megkérdezik tőle, hogy most mit dolgozik, el tudja mondani részletesen, hogy az éber kómából vezeti vissza a férjét az életbe, és nagyon büszke arra, ahova Tibor eljutott, és mennyi mindenen mentek keresztül. Van, aki ebből azt szűri le, hogy milyen jó neki, mert „otthon van”. Egy másik ismerőse szóvá tette, miért nem öltözik nőiesebben, ő meg úgy gondolja, hogy nem akar tökéletes lenni, egy nő elsősorban nem a külseje miatt nő, attól csak legfeljebb mutatós, hanem a belőle áradó rezgés teszi azzá. Hozzátehetjük: az a belső erő, a női minőség, amely hittel, szeretettel, elszántsággal gyógyít, gondoskodóan, nem kis áldozatok árán lehetővé teszi, hogy a férje rácáfoljon a kezdeti diagnózisára. Erőt merít a pozitív visszajelzésekből, amikor világgá kiabálja a közösségi oldalon, hogy Tibor megtette az első lépéseket, Tibor fodrásznál járt, Tibor cirkuszban volt (mert elvitte), és már munkára is fogható, lám: tolószékből locsolja a kertet. Tavaly ilyenkor még nem volt bizonyos, hogy idén megünnepelhetik-e a házassági évfordulójukat. Ildikó úgy véli, nem szabad feladni soha semmit, amiben csak egy cseppnyi remény is van.

Kapcsolódó cikkünk:

https://www.vaol.hu/kozelet/helyi-kozelet/ferje-itthoni-apolasahoz-megfelelo-lakast-keres-a-felesege-segitsunk-nekik-4493368/