Messzi évszázadok csontjain a történelem nyugszik – A szombathelyi lezárt temetőkben jártunk – fotók

Az emlékparkszerű Szent Márton- temetőtől a kámoni, szőllősi, újperinti sírkerten át a Petőfi-telepi pár hantos rétig vezet a séta. A kétezer éves Szent Márton-temető Magyarország egyik legrégebbi temetkezési helye, anno a földrengés sem pusztította el, messzi évszázadok csontjai fekszenek itt békében egymáson.

A rendezett szép területen maga a történelem nyugszik, különböző korszakokra utalnak az egyes részek elnevezései: Ótemető, Régi temető, Középső temető és az utána nyitott Új temető is öreg már. Van, ahol a múló idő megharapdálta a sírköveket, megrágta a szobrokat, kidöntötte a fejfákat, olvashatatlanná vált a felirat, de sok szép emlékmű őrzi még a neveket, évszámokat, gyakran rendeznek itt vezetett sétákat, amelyek felidézik Szombathely közéleti személyiségeit. Az arborétum mögötti kámoni temetőben sok-sok örökzöld öleli a múlt titkait, a gondozott sírok mellett van olyan is, amit már beszőtt a borostyán vagy a moha, ledőlt fejfák, szobrok mutatják a valaha volt sírhantok helyét. A kövirózsa növényként és kővirágként is éli itt a világát, a kőemlékek mellett a kovácsolt vasművek adják a temető karakterét.

A nyugati részen a klasszicista stílusú mauzóleumot a Reiszig család nyughelyének építették, tagjai a 19. század óta töltöttek be jelentős szerepet a település és a térség életében. Reiszig Alajos földbirtokos volt, a fia, dr. Reiszig Ede 1871-től Vasvármegye első aljegyzője, később főjegyzője, majd alispánja és főispánja volt, 1889-ben Szombathely díszpolgárává avatták. A mauzóleum mellett a Sághy család sírjai találhatók. A magas fehér obeliszk a Kámoni Arborétumot alapító Sághy István édesapjának, Sághy Mihálynak a síremléke, aki földbirtokos volt, az arborétum helyén méhészkedett, gyümölcsöst létesített, mezőgazdasági szakíróként tevékenykedett. Az obeliszket ma élő méhészek rendszeresen koszorúzzák.

A kámoni temetőben nyugszanak helyi neves kertészek is, a leghíresebb kertészdinasztia alapítójának, az 1920-ban elhunyt Kummer Józsefnek a sírja is itt van, akinek kilenc gyermekéből öt kertész lett. A déli városrészen, a Rumi utca és a Szent Gellért utca kereszteződésénél fekszik a szöllősi temető, amelynek jellegzetessége, hogy historikus sírkősírok sorakoznak benne; itt található az egyik legrégebbi fényképes kőemlék 1890-ből. A sírok többsége 19. század végi, 20. század eleji, egy tehetős falu temetkezési szokásait mutatja az összkép, láthatólag a falubeliek – Gyöngyösszöllős 1933- ig önálló falu volt – igyekeztek megadni a mementóállítás módját. Híres közéleti személyiségek tudomásunk szerint itt nem nyugszanak, viszont az egykori jelentős kőfaragó műhelyek nevei feltűnnek a köveken: Hudetz, Kondor, Polgár, Horváth, Király Kálmán, Raffenspreger sírkövesek munkáit is láthatjuk. A 19. századi kép az 1890-ben elhunyt Virág Sándorról lehetséges, hogy id. Knebel Ferenc fotója, mert ő fényképezett először Szombathelyen. A város legkisebb temetője a Körmendre vezető út mentén a Petőfi-telepi temető, ahol már csak alig húsz sírhely van meg, alig látszanak ki a földből, de koszorúk, virágok még ide is kerülnek.

A kétszáz éves sírkert hajdan az egykori egyházi nagybirtok temetkezési igényeit szolgálta ki, látszik, hogy nem módos emberek éltek itt. A Petőfi- telep ma városrész, egy 18. századi térkép még a győri püspökség területének mutatja Sorok-pusztát (más nevén Sorok- majort). Akkor létesült a temető, amit az 1857-es kataszteri térképen is megrajzoltak. Sorok- majort az 1950-es években nevezték át Petőfi-teleppé, a temető az 1960-as évekig működött. Valaha lucfenyőkkel fásított terület volt, de a fák elöregedtek, 2000-ben kivágták őket a bokrokkal együtt, egy rétnek látszó saroktelek maradt, amit rendszeresen kaszálnak, mint minden lezárt temetőt. A Petőfi-telepi sírkertben látszik leginkább, hogy a temetőknek is van elmúlása, átalakulása, lassan-lassan visszaveszi a természet a birtokát, a hantok egyenlővé válnak a földdel.

A lélek valóságát a leszármazottak tartják elevenen, amíg emlékeznek. A levegő érzékenyen vibrál, a túlvilág a sírkerteken keresztül szövi be magát az élők birodalmába, csendet sóhajt mindennapi nyugtalanságainkba. Lét és nemlét határán lobognak a gyertyalángok, és ha kihunynak, vékony füstcsíkkal lebbennek tova a végtelenbe.

Kiemelt képünkön: Az újperinti temető illeszkedik a főutca házsorába