Dr. Kránitz Zsuzsanna nemcsak a betegséget, a beteget is gyógyítja

Általában a szülők nyomdokaiba lépbe, vagy egy gyermekkori vágyat teljesítve lesz valakiből orvos. Önnél mi volt a döntő a pályaválasztás során?

Én vagyok a kivétel, aki erősíti a szabályt, mert egyik sem igaz rám. Szentgotthárdon születtem és végeztem az általános iskolát, majd Sárvárra jártam gimnáziumba. Mindig a humán tantárgyak, főleg a történelem érdekelt a legjobban, ezért jogi pályára készültem. A gimnázium utolsó évében alkalmam adódott a Budapesti Orvostudományi Egyetemen betekinteni az oktatásba, meghallgatni orvosi előadásokat. Ezen élmény hatására rájöttem, az én utam az orvosi pálya. A hirtelen irányváltás miatt az egyetemi felvételi egy évet késett. Pécsre költöztem, ahol előkészítőkre jártam és dolgoztam az egyetemen Dr. Barta Ottó professzor által vezetett orthopaediai klinikáján segédápolónőként. Nagyon hasznos esztendő volt, sokat tanultam szakmai fegyelemről, pontos, precíz munkáról és az ápolónői munka tiszteletéről. Miután a Pécsi Orvostudományi Egyetemen megszereztem a diplomát, Szombathelyen a Markusovszky Kórház belgyógyászati osztályán helyezkedtem el, második gyermekünk születéséig itt dolgoztam. Férjemmel együtt, aki szintén háziorvos, 1983-ban költöztünk Vasvárra és foglaltuk el a két betöltetlen praxist.

Abban az időben sem központi ügyelet nem volt, sem szakrendelések nem működtek a városban. Egész évben, a nap 24 órájában készenlétben voltak. Miért döntöttek mégis úgy, ezt választják?

Nehéz időszak volt, de ahogy megismertük, egyre jobban megszerettük a várost és a körzeti orvosi munkát. Elsődleges és személyes ellátást nyújtunk a hozzánk forduló betegeknek. Önálló döntéseket igényel a paciensek kezelése, kivizsgálása, utánkövetése. Az eltöltött majdnem negyven év alatt megismertem betegeimet, családjukat, munkahelyi és szociális körülményeiket, egyéb problémáikat. Mindezt nagyon fontosnak tartom ahhoz, hogy a mai digitális világban, a pandémia idején személyes találkozás nélkül is biztosítani tudjuk a betegek ellátását.

1996-ban városi főorvosi kinevezést kaptam, az akkori városi vezetéssel együtt dolgozva kiegészítettük az alapellátást szakorvosi rendelésekkel: ideggyógyászat, fül-orr gégészet, bőrgyógyászat, nőgyógyászat-terhesgondozási rendelések kezdődtek a városban. Bővült a laboratórium, fizioterápiás kezelésekre is volt lehetőség, a kihelyezett tüdőszűrésekhez kapcsolódva komplex lakosság szűrést szerveztünk. A korábban itt dolgozó, köztiszteletben álló háziorvos emlékére pedig emlékszobát hoztunk létre.

1987-ben szakvizsgáztam általános orvostanból, 1998-ban üzemorvostanból. A háziorvosi munkám mellett üzemorvosi ellátást biztosítok a település és környékbeli munkáltatók részére. Huszonöt évig voltam városi, majd megyei szakfőorvos. Oktató családorvosként részt vettem orvostanhallgatók képzésében szakmai gyakorlatukon az oktatásukban. Cukorbetegek számára betegklubot szerveztünk, ami ebben az éven már 20 éves évfordulóját ünnepli. 1993-tól a megyében elsők között tértünk át az akkor még ismeretlen vállalkozói működésre. Felszereltük a rendelőt, bővítettük az eszközeinket, megtanultuk a vállalkozás szabályait és a praxis manegmentet.

Hogyan tudja a szakmai munkát összeegyeztetni a magánélettel?

Ez a hivatás egész embert kíván. Orvosi tevékenység empátia nélkül nem működik. A beteg hozzám fordul segítségért, meg kell őt értenem, azonosulni a problémájával, hogy hatékonyan tudjak segíteni. Nem csak a betegséget kezeljük, orvosolni kell családi, szociális vagy egyéb problémákat is, amiben a paciens tanácsunkat kéri.

Ma napig sajnálom, hogy kevesebb idő jutott a családomra, de szerencsére mindig találtunk olyan kiváló embereket, akik a gyerekek ellátásában, a háztartásban, majd idős szüleink gondozásában segítségünkre voltak. Két gyermekünktől négy unokánk született. Nagy boldogság számunkra a velük eltöltött idő, próbálunk bepótolni mindent, amire annak idején nem volt alkalmunk.

Támogatott tartalom