A Nobel-díj kapujában - 33 éve, hogy örökre elment Weöres Sándor, a magyar nyelv egyik legnagyobb zsenije

A Nobel-díj-bizottság évről évre – a fél évszázados titkosítás lejártával – nyilvánosságra hozza a jelöltek listáját. Pár hete az 1971-es év volt soron, ahol a kilencvenfős listában felbukkant Weöres Sándor neve. A költőt Kibédi Varga Áron hollandiai magyar irodalomtörténész jelölte a díjra, ahogy az azt megelőző évben, 1970-ben is. A Széchenyi-díjas irodalomtörténész, Pomogáts Béla szerint Weöres neve 1981-ben is felmerült, akkor ráadásul a három legesélyesebb jelölt egyikeként, hogy ez valóban így volt-e, teljes bizonyossággal majd csak tíz év múlva, az ötven év leteltével tudjuk megmondani.

 Nem példa nélküli, hogy magyarok vannak a listán, hiszen 1965-ben Illyés Gyula is a jelöltek között volt, de beszélik, hogy felmerült már Nádas Péter, Esterházy Péter és Krasznahorkai László neve is. Mégis, hogy mindez mekkora szenzáció, azt jól mutatja, hogy a Nobel-díj történetének több mint száz éve alatt, bár tucatnyi magyar, vagy magyar származású tudósnak ítélték oda a tudományos világ legrangosabb elismerését, irodalmi Nobel-díjasunk mindössze egy van, Kertész Imre, aki 2002-ben kapta meg a díjat az 1973-ban írt Sorstalanságért. Ezzel el is érkeztünk a díj odaítélésének egyik figyelemre méltó sajátosságához. Az egyik legrangosabb, de mindenképpen a legismertebb filmes díj, az Oscar-díj esetében mindig az adott évi termést díjazzák, a Nobel-díjra (és most maradjunk csak az irodalminál) azonban elméletileg minden kortárs (posztumusz nem lehet megkapni) író, költő esélyes, akinek valaha jelent meg műve.

 Feltéve persze, hogy a szerző a szükséges ajánlásokkal a bírálóbizottság látókörébe kerül. Az elbírálás szempontjai nincsenek kőbe vésve, ahogy változnak az idők, úgy változnak ezek is. Volt, amikor arra törekedtek, hogy irodalmi szempontból lehetőleg kevésbé ismert országok alkotói kapjanak díjat, ezzel is ráirányítva az adott nemzet irodalmára a figyelmet. Rabindranáth Tagore indiai költő 1913-as Nobel-díja ennek a törekvésnek az első példája, rajta keresztül az indiai irodalmat is el akarták ismerni. A kritériumok közül egy azonban állandónak tekinthető, ez pedig az, hogy a díjazottnak politikailag megkérdőjelezhetetlenül semlegesnek kell lennie. 

Mindezeket már Bokányi Péter irodalomtörténész mondja, aki szerint nem kérdés, hogy Weöres Sándor megérdemelte volna Nobel-díjat, de szerinte oka van annak is, hogy mégsem kapta meg soha. Péterfy Jenő azt mondta: „Mindenki, aki magyarnak született, s így akarva, nem akarva vállalja szenvedésünket, kárpótlást kap azáltal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja.” A megállapítás érvényes Weöres Sándor esetében is, sőt, fokozottan az, mivel az ő költészete nagyon szigorúan a magyar nyelvhez kötött, ezért lefordítani, pláne jól lefordítani, szinte lehetetlen. Bokányi Péter azt meséli, hogy annak idején a Majomországot megpróbálták angol nyelvre átültetni, de csúfos kudarc lett a vége, a versre jellemző játékosság egy csapásra szertefoszlott. 

Ez tehát az egyik ok, a másik pedig hogy talán Weöresért anynyira sohasem lobbiztak azok, akik ezt megtehették volna. Az irodalomtörténész szerint a költő ma már elfoglalta méltó helyét az irodalmi kánonban, de jól tudjuk, évtizedekig csak gyerekversíróként tartották számon. Ennek oka, hogy mint sokan, ő sem volt a rendszer kegyeltje, ezért aztán csak műfordításai és gyerekeknek szánt költeményei jelenhettek meg. Nem mintha gyerekverset írni könnyű volna. 

A legtöbben ott rontják el – mondta egy alkalommal maga Weöres – hogy a gyerekben megbúvó felnőttet akarják megszólaltatni, az ő szövegei fordítva működnek, a felnőttben megbúvó gyereket szólaltatja meg. Mindezzel együtt az is igaz, hogy versei többnyire nem is gyerek-, inkább játékversnek tekinthetők. A fogalmat annak idején Kenyeres Zoltán Széchenyi-díjas irodalomtörténész vezette be, mivel ezek a költemények a nyelvvel való játék csúcsteljesítményei. Bokányi Péter szerint ez a fajta játékosság az egyik, amiért Weöres Sándornak a legnagyobbak között van a helye, a másik pedig a szerepjátszó képessége – utalt a költő 1972-ben megjelent Psyché című kötetére az irodalomtörténész. 

Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945–1991 című munkájában a lírát három kategóriára osztja fel, majd sorolja be egyenként a szerzőket. Weöres Sándor azonban nem illik sehová, így neki külön kategóriát alkot, egy negyediket. Kétségtelen, hogy világviszonylatban is a legnagyobb költők között van a helye, de hogy mennyire így van ez, igazán csak mi, magyarok tudhatjuk, akik ugyanazt a nyelvet beszéljük, mint amit egykor ő. A Bóbita, A galagonya és a Haláltánc költője ma 33 éve, hogy nincs közöttünk.