Emlékezés

2022.01.16. 08:00

Várbíró Éva és Várbíró Mária: tartást adott egy életre

Az első világháború, a trianoni döntés után Magyarországról Nyugat-Európába indított gyermekvonatok nemcsak a szegénység elől menekítették meg a magyar csemetéket, de egész sorsukra, sőt az utódok életére nézve is meghatározók voltak.

Merklin Tímea

Várbíró Éva és Várbíró Mária édesanyjukra emlékezve elővették a régi képeket

Forrás: Cseh Gábor

Fotó: © Cseh Gábor

Zanaton beszélgettünk dr. Várbíró Máriával és a húgával, Várbíró Évával, akiknek édesanyja kilencszer volt Belgiumban gyermekvonattal. Wieber Mária legelőször tízéves korában, 1923-ban indult útnak, többnyire a nyarakat töltötte ott, illetve kétszer egy-egy egész évet, 1937–38-ban volt kint utoljára. Az ötgyermekes családnak ez nagy segítség volt, testvérei közül rajta kívül csak egy jutott ki, ő Hollandiába. A nemzetközi segélyakció célja az volt, hogy a résztvevők testileg-lelkileg felerősödjenek. Az édesanyánk felvidéki származású volt, jómódban élt a családjával, mígnem az első világháború után kitelepítették őket. Az Alföldre kerültek, tanyára, rendkívüli szegénységbe. 

 

A gyermekvonatok abból mentették ki, Belgiumban nyelveket tanult, sokat olvasott, a befogadó felső-középosztálybeli családban szerzett élmények valóban megerősítették, igényessé tették, egyetemre ment, pedagógus lett. Huszonöt éves korában, amikor végzett az egyetemen, még egyszer meglátogatta a belga hölgyet, aki istápolta. A kapcsolatuk később sem szakadt meg, leveleztek, évente többször érkezett Belgiumból csomag, benne élelmiszerekkel, minőségi ruhákkal, amiknek mi nagyon örültünk – mesélték a hölgyek.

 

 Fotókat nézegetünk: a hangulatos belgiumi kisváros, Turnhout adott otthont több alkalommal hosszú hónapokra az édesanyjuknak, aki a 20-as években egy masnis kislány volt, mellette Tant Bert (Berta néni) és a testvére Tant Betsy (Elisabeth néni). Látjuk a nyári lakot – valóságos kis kastély –, ahova nyaralni jártak. A belga családnál flamand volt a mindennapi nyelvhasználat, Wieber Mária franciát úgy tanult, hogy mindennap tanár jött hozzá. Magyart is külön tanítottak neki, hogy el ne felejtse, itthonról küldtek ki könyveket számára. A németet korábban úgy tanulta meg, hogy a szülei német anyanyelvűek voltak. Francia, német, angol szakos tanár lett, végül oroszt is tanult és tanított, mert muszáj volt. Egyetemre Szegeden járt. – Édesanyánk sokat mesélt nekünk Belgiumról. 

 

Ott visszakapta azt a jómódot, amiben a nagymamáékkal még Felvidéken élt, mielőtt egy szekéren át kellett jönni Magyarországra, az alföldi tanyára. Belgiumban nemcsak nyelveket tanult, hanem utaztatták is, kirándulni vitték, jártak Svájcban és Lourdes- ban, a Mária-kegyhelyen is. Rendszeresen templomba vitték… Wieber Mária akkor ismerte meg a férjét, amikor Felvidéket és Erdélyt visszacsatolták. Várbíró József is tanár volt, ide-oda helyezték őket. Szentgotthárdon házasodtak össze, aztán Jánosházára kerültek, a lányok abban az időben születtek, Mária 1950-ben, Éva 1952-ben. 1956- ban visszaköltöztek Szentgotthárdra. Még a vasúti vagonban volt a holmijuk, amikor az állomáson felajánlották nekik, hogy megtolják azt a vagont, és már kint is lehetnek Ausztriában. 

 

De nemet mondtak, mert a gyerekeik akkor szamárköhögéssel a nagyszülőknél voltak Körmenden, nélkülük nem akartak elmenni. A határ csak három napig volt nyitva. A család Szentgotthárdon élt, a szülők a Vörösmarty-gimnáziumban tanítottak, onnan mentek nyugdíjba 1969–70-ben. A lányok ott nevelkedtek, Éva Szombathelyre ment férjhez, Mária az orvosi egyetem után még pár évig Pécsen maradt, aztán Ikervárra ment férjhez. – Anyánk „előkelően” próbált élni, elsősorban szellemiségében, mert nem voltunk gazdagok, csak sok könyvünk volt. Sokat adott a viselkedésre, a beszédmódra, mit mondhatunk, mit ne mondjunk. Belgiumból hozta a viselkedési, étkezési szokásokat; például hogy szépen megterítünk, magunkhoz szorított felkarral eszünk, egyenes háttal ülünk az asztalnál, nem könyökölünk, nekünk is gyakorolni kellett a járást könyvvel a fejünkön. Mindig olvastunk, mert ő is mindig olvasott. Belgium által került vissza – lelkében – abba a kulturáltságba, amibe Felvidéken beleszületett, aztán a kitelepítés és a magyarországi szegénység kilökte belőle. 

 

Belgium után pedig nem érezte jól magát az itteni kommunizmusban, a gyermekvonatokról nem is illett beszélni. Franciául nem taníthatott. Ez olyan „kispolgári csökevény” volt, ahogy akkor mondták. Így mi sem tanultunk nyelveket, csak egy rövid ideig tanított minket, mert félt, hogy eláruljuk magunkat. Jártunk templomba gyerekkorunkba, de aztán egyszer csak vége lett, mert azt is megszólták; az ötvenes években ez sem volt divat. Az édesapánk latin–magyar szakos tanár volt. Egyszer bement egy tanfelügyelő az órájára, amikor az olümposzi istenekről beszélt, és a szakvéleményben azt írta le utána, hogy „a latinóra leple alatt klerikális agitációt folytat”. Apánk egy hoszszú magyarázatban védekezett – mesélték. Mária máig emlékszik, hogy felnőttek veszekedését először egy osztálytársánál tapasztalta, sokkolta, hogy a szülők csúnyán beszéltek egymással, mert addig ő ilyet nem hallott, náluk otthon ilyen nem volt. 1965-ben Mária az édesanyjával kiutazott a belga nénihez. 

 

A teljes családot nem engedték ki, hátha nem jönnek vissza, ezért Éva itthon maradt az édesapjával. Mária akkor szeretett bele a kétszersült krumpliba. Vaj és olaj keverékében sütik pár percig, hagyják kihűlni, majd újrasütik, csavart papírtölcsérben adták a kezébe. Meglepte, hogy itthon „rothadó kapitalizmusról” beszéltek, kint meg mindennapos dolog volt például a banán. Éva héjastul kezdte enni, amikor először kapott, mert addig nem mondta senki, hogy meg kell hámozni. Mivel az édesanyjuk Belgiumban tanult meg főzni, világéletében franciásan főzött, tehát vajjal. Van egy kagylós előétel, ami öröklődik a családban: a vénuszkagylóba egy kis prézlit szórnak, arra sűrű besamelmártást tesznek sok sajttal, és megsütik.

 

 Mária és Éva hallottak a budapesti Vármúzeumban rendezett kiállításról, tudnak arról, hogy országosan gyűjtik az emlékeket a két világháború közötti gyermekvonat-akcióról, sajnálják, hogy az édesanyjuk ezt nem érhette meg, mert biztosan szívesen mesélt volna az élményeiről. Segítette őt, tartást adott egész életére, hogy belül volt egy saját világa. Élhetett az emlékeiből.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában