A nárai dobzó és a zanati túzok

„Nárai dobzó” – Kresznerics Ferenc 1831-ben kiadott Magyar szótárában már szerepel ez a kifejezés, tehát a település és a dobzó szilva neve már akkor is összekapcsolódott. Annak a legendának, hogy a náraiak egy alkalommal a dobzóból a szombathelyi püspöknek is vittek ajándékba, több változata van. A csattanó mindegyik esetben ugyanaz. Amikor a püspök szabadkozott, hogy nem kellett volna vesződniük, fogyasztották volna el a gyümölcsöt ők maguk, azt a választ adták, hogy náluk olyan sok termett, hogy már a disznók is azt eszik. A náraiakat ma sokan dobzósoknak nevezik. Nehéz kideríteni, de meglehet, hogy nem ez utóbbi történet miatt, hanem azért, mert a falu határában korábban nagyon sok dobzó termett. Azt, hogy mikor keletkezett a történet, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy ki volt az érintett püspök. 

Magassy Antal az 1900-as évek elején már hallotta, s a Magyar Nyelvőr 1910-es számában adta tovább. Ő akkor Zomboron tanított, de korábban a szombathelyi Premontrei Gimnázium tanára volt. A dobzónak több változata van. A kertekből ma már kiszorult, a galagonyával és a kökénnyel együtt inkább a mezei utak és árkok mentén találkozni vele. Ezt a gyümölcsfélét ma nem sokra tartjuk. Czifray István Magyar Nemzeti Szakácskönyve először 1816-ban jelent meg, később aztán kisebb-nagyobb változtatásokkal újra és újra kiadták. Több olyan receptet közöl, amelyeknél a dobzó felhasználását javasolja. Ráadásul ezek ínyenceknek való eledelek. Az egyik a tutti frutti fagylalt, amelybe apróra vágott dobzót kell belekeverni. A pálinkában eltett dobzó szilváról azt hihetnék, hogy a gyümölcsöt egyszerűen csak bele kell tenni a szeszbe. Sokkal rafináltabb dologról van szó. A recept így kezdődik: „Végy százötven darab nem egészen érett dobzó szilvát, törülgesd meg jól kendővel; szurkáld meg kis gombostűvel; áztasd be két rész friss vízbe ’s egy rész jó fejér ecetbe három vagy négy óráig…” 

Ha mindezzel megvolnánk, cukorszirupot kell készítenünk, amihez, ha megfőtt, pálinkát vegyítünk, majd úgy öntjük rá a gyümölcsre. Huszonnégy óráig állni hagyjuk. Ez idő alatt a szilva jól megszívja magát, utána a szirupot leszűrjük, a gyümölcsöt pedig üvegekbe tesszük. A recept nem Náraiból származik, de mégiscsak azt jelzi, hogy a dobzónak korábban nagyobb becsülete volt. Csaba József ornitológus, néprajzkutató 1953 és 1963 között irodai adminisztrátorként Náraiban dolgozott. A rá való hivatkozás alkalmat ad arra, hogy a dobzósok mellett szóba kerüljenek a túzkosok (túzokosok) is. Még jóval nárai tartózkodása előtt, 1936-ban a Vasi Szemlében arról írt, hogy az 1928/29-es kemény télen a túzok a hó miatt nem jutott eleséghez, ezért a falusi porták közelébe szorultak be, a falusiak pedig megfogták őket. Csaba József kisunyomi és alsólövői példákat említ, a túzokfogó zanatiak nem kerülnek szóba. A legenda szerint a zanati legények az egyik télen, a mezőn megdermedt túzkokat találtak. 

Bevitték őket a kocsma melletti pajtába, majd áldomást ittak. Közben a madarak felengedtek és elszaladtak. Hiába készültek rá, a túzokpecsenye nem kerülhetett az asztalukra. Ez esettől kezdve nevezik a zanatiakat „túzkosoknak”. Arról, hogy télen az összefüggő hótakaró miatt védtelenné, könnyű zsákmánnyá válik, máshol is olvashatunk. Például Chernel István is megemlíti az egyik feljegyzésében. A zanati eset tényleg megtörténhetett. Az 1800-as évek közepén még a Nyugat-Dunántúlon sem számított a túzok ritka madárnak. Többen is közzétettek vadászatáról szóló élménybeszámolókat. Már a XIX. század végén megjelentek olyan híradások, hogy a számuk egyre fogy. A nagy testű madár élettere a mi vidékünkön lecsökkent, a nagy területű legelőket felszántották, művelésbe vonták. Az 1930-as években még puskavégre került egy-egy példány, de azóta aligalig látni.