Emlékek Baltavárról

A vágyott zarándoklat elmaradt, de Ferenc néhány évvel később egy jóval hosszabb útra indulhatott. III. Pál pápa 1541- ben Ázsia távoli tájaira küldte térítő útra. Az indiai félszigeten fekvő Goába 13 hónap múlva érkezett. (A város és környéke 1509-től egészen 1961-ig Portugália birtoka volt. A következő tíz évben folyamatosan úton volt. Felkereste a ma Indonéziához tartozó Fűszer-szigeteket, járt Japánban. Kínába is szeretett volna eljutni, de 1552- ben meghalt. Xavéri Ferencet, a misszionáriu sok patrónusát, Ázsia apostolát 1623-ban avatták szentté. Aki Oszkótól Csehi felé halad, ma is találkozhat vele. Szobra ott áll az országút mellett. (A terület közigazgatásilag Bérbaltavárhoz tartozik.) 

A szent szerzetesi öltözetén ott látjuk a fésűs kagylót, a zarándokok jelvényét. Nagy karimájú szalmakalapja jelzi: a trópusi vidékeken is térített. Kis keresztet visz magával, aki jobban szemügyre veszi, látja, hogy saruja mellől egy rák bújik elő. A legenda úgy meséli, amikor a nála lévő feszületet véletlenül a tengerbe ejtette, azt egy rák vitte vissza neki. „Isten áldása legyen rajtunk” – olvasható a talapzaton, s ott az évszám is: 1846. Xavéri Szent Ferenc út menti fogadalmi szoborként történő megjelenítése nagyon ritka. A készítő nevét egyelőre nem ismerjük, csak azt, hogy Inkey Karolina állíttatta, aki a baltavári kastély tulajdonosának, a „zalabéri” nemesi előnevet viselő Horváth Eduárdnak volt a felesége. 

Miért éppen Xavéri Ferencre esett a választása? A fogadalmi emlékeknél gyakran szerepet kap az állíttató vagy hozzátartozója személyes patrónusa, „névszentje”. Karolina a sokat utazó s jelentős könyvtárat összegyűjtő Inkey Ferenc egyetlen gyermeke volt. Vay Sándor azt írta róla a Dunántúli históriák című cikksorozatában, hogy lányát kis korában a „rousseau-i elvek” alapján kezdte nevelni. „Hét esztendős koráig mezítláb és olyan hosszú, fehér házivászon ingben járatta, mint aminőt a Muraközben a horvát parasztlányok viselnek.” Később aztán már francia nevelőnőt fogadott mellé, s csinos fiatal hölgy lett belőle. Többen – köztük Eötvös József is – úgy vélték, hogy ő volt Deák Ferenc „első és egyetlen szerelme”. 

Amikor Inkey meghalt, Karolina méltó síremléket szeretett volna állítani apjának. 1836-ban Deákot kérte meg, hogy ajánljon neki egy olyan síremlékfeliratot, ami kifejezi gyermeki szeretete emlékét. A kérést a címzett levélben ügyvéd ismerősének, Kossuth Lajosnak továbbította. Arra is felhatalmazta, hogy Kossuth esetleg az ő nevében kérje meg Bajzát vagy Vörösmartyt, hogy írjanak valamit, ami a célnak megfelelő lesz. Ez az adat is azt a hipotézist erősíti, hogy a tíz évvel később állított szobor is Inkey Ferenc emlékét őrzi. Karolina jelentős vagyont örökölt az apjától, amit aztán Baltaváron költött el. Gyakoriak voltak a vigasságok, s festők, zeneszerzők is megfordultak a kastélyban.

 Svastits János neki ajánlotta a „Baltavári emlék” című csárdást, ami a korszak egyik legkedveltebb nótája volt. A baltavári birtokot 1860 táján már adósságok terhelték. Amikor 1870–71-ben az árverésre is sor került, özvegy Horváth Eduárdné Inkey Karolina már sümegi lakosként szerepel az iratokban. Fia, akit szintén Ferencnek hívtak, kénytelen volt a hivatalt vállalni. Előbb Kőszegen élt, majd vasúti tisztviselőként Pestre költözött. 1891-ben, a halála után a Fővárosi Lapokban megjelent nekrológja a Gentry címet viseli. „Úgy gondolkozott, mint egy régi nemes, s nem, mint egy új földesúr. Így azután megbukott. …A múlt idők elkésett ivadéka volt. A pénznek értékét, a beosztás tudományát sohse tanulta meg. A gyakorlati élet keretébe ez a talpig gentleman, de minden gyakorlatiasság nélkül való ember nem illett már be.”