A gondviselés házának kertjében béke van - A néhai Sigray gróf ivánci kastélyának kertjében temetésre készülnek

A hetvennyolc éves férfi szűk egy évtizedig élt itt, és mit ad a sors: halálában sem kerül mes ­ sze innen. A park félreeső, csendes részén, a könnyező fák alatt lesz örök nyugodalma. Az ivánci otthonnak saját temetője van, ilyen nincs az országban sehol. Az intézet 1952- ben nyitotta meg kapuit, eleinte tüdőgondozó volt, majd – ahogy akkoriban mondták – elmeszociális intézmény lett belőle. A sok névváltoztatás után most a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz tartozik, és ezt a nevet viseli hivatalosan: Gondviselés Háza Fogyatékosok és Időskorúak Otthona Ivánc. Kétszázharmincan élnek itt, közülük száznyolcvanan fogyatékkal, enyhe, közepes vagy súlyos fokban, a többiek időskorúak. Tizennyolc éves kortól kerülhet ide, aki rászorul. Az első halottat 1957-ben temették el a kastély parkjában. 

Eleinte koporsós temetéseket tartottak, ezt 1984-ben szüntették be. Azóta urnás szertartások vannak, kolumbáriumba helyezik a hamvakat. Egy fach, egy fülke a kegyeleti építményben, ennyi az élet. Ilyen a halál. A Sigray-kastély kápolnája egészen kicsi, tízen-tizenöten ha beférnek, ezért a faburkolatú könyvtárszobában tartják a misét az elhunyt lelki üdvéért. Jönnek a lakók: idősek, fogyatékkal élők, kerekesszékesek. Gondozók kísérik őket, vagy ahogy itt mondják: édesanyák. Nem sír, aki itt él, inkább talán izgatott, mert történik valami. Senki nem visel gyászruhát, de az alkalomra szépen kiöltözik. A ruha nem sötét, inkább színes, de ünnepi. Más, mint általában. Mert az ünnep kiemel a hétköznapokból. Vannak, akik szorosan fogják egymás kezét, hogy mindenki lássa, összetartoznak. Mások magukban vannak, tekintetük réveteg. Középen, az oltár előtt rögtönzött ravatal, egyszerű kerámiaurnában az elhunyt hamvai. Kis tábla névvel és két évszámmal: az egyik a kezdet, a másik a vég. Három mécses ég, hófehér habrózsák körben. Megadják a végtisztességet. Hogy kit hogyan érint meg itt az elmúlás, nehéz megmondani. 

Talán minden egyszerűbb: csak fekete van és fehér. Itt nem a halál ténye nyomasztó, és nem az a borzasztó, ha valaki elmegy. Hanem az, ami utána következik. Mert olyan sok kérdés merül fel hirtelen. Ki jön a helyére? Ki foglalja el az ágyát? Ki veheti fel a ruháját? Ki használhatja a fésűjét? Profán dolgok ezek, de itt nincs álarc, nincs szerep. Itt maga az élet van, minden kegyetlenségével, minden őszinteségével és főleg minden szeretetével. A plébános atya komplett misét tart, negyvenperceset. Nincs kirívó viselkedés, inkább fegyelem van, és figyelem az Isten szavára. Jár a száj ima közben annál a lakónál is, aki amúgy nemigen beszél, vagy már elszokott tőle. Aki ott van, bátran énekel, bátran imádkozik. A hithez való ragaszkodás – bárhol, bárhogyan él is az ember –, úgy látszik, megmarad. 

Mindenszentek napján megint összegyűlnek majd, akkor a kápolnában csendesednek el, ott kulcsolják imára kezüket, ott gyújtanak gyertyát. Ezt teszik halottak napján is, de az azért más, mert akkor a temetőbe is kimennek. Koszorúkkal, mécsesekkel. Mert akire emlékeznek, az örökké él. A nyilvántartás szerint majdnem félezer ember nyugszik az ivánci kastély kertjében. Szép hely, jó hely örök pihenőnek. Az urnákat két hatvanrekeszes kolumbáriumban őrzik, de azért mementóként néhány kősír és pár korhadó fakereszt is megmaradt. Ősz vége felé járunk, a reggelek ködben úsznak, a nap már bágyatag. Lábunk alatt nedves az avarszőnyeg, amelybe bele-belesüppedünk. Alattunk a holtak birodalma, felettünk az ég. A kettő között szűk mezsgye az élet, amely egy szempillantás alatt elszalad. Az ember imádkozik, a fák könnyeznek, az ének szól: „Jézusomnak szívén megnyugodni jó… Jézus áldott szíve Isten temploma, irgalomnak háza, mennynek ajtaja…”