Az illatos, finom Izabellát kenyérre lehet kenni - Szőlőlekvárt főztünk az asszonyokkal Nemescsóban egy őszi délutánon

„Kicsit hűvös van, de a helyzet forró” – mondták, és nevettek, hozzátették persze rögtön, hogy „bírjuk”; így álltak neki Nemescsóban a lekvárfőzésnek a huncutok, jól tudták, mire jut az asszonyi szándék a szőlővel, ha az Izabellát nem is becsülik sokra mások; elvégre mindenki nem lehet borivó vagy borász.  A szőlőt előző nap szedték, nem bánták az esőt, csak hogy legyen a közösségi alkalomra, 35 kilogrammot szemeztek le a fürtökről. Az egyesületi elnök komaasszonya gondoskodott a melegről: kint befűtött a katlanba, odabent a cserépkályhába.  Aprólékos babramunka a szemezés, mellé kell állni rendesen, hat nő igyekezett azon, hogy a vödrökből vájdlingokba kerüljön a liláskék, édes, őszi gyümölcs.  

Mayer Tiborné Irénke elnök elmondta, hogy a Tézsula Hagyományőrző Egyesület a Magyar Falu Program Falusi Civil Alapjából nyert 5,987 millió forintot 2021-ben arra, hogy a tűzoltószertár mellett kialakítsák maguknak ezt a közös konyhát. Valamikor szolgáltatóháznak épült, korábban szikvíztöltő volt benne, aztán tizenöt évig üresen állt, mígnem az egyesület megkapta használatra az önkormányzattól. Tavaly felújították a pályázati pénzből, ami az anyagokra illetve a villany- és vízvezetékszerelési munkákra volt elég, és hozzátettek még legalább ekkora értékű társadalmi munkát is a bontás, kőműves munkák, burkolás, festés tekintetében. Megújultak a nyílászárók, konyhaszigetet építettek, a rakott sparhelthez Gyöngyösfaluban guberálták a címeres téglákat Nagy Andrásné Ibolykával. 

Az Irénke padlásáról lehozott százéves sütőajtóhoz Prácser Péter autószerelő alakította ki fémlemezekből a redlit, vagyis a sütő belső terét. A sparhelt részeit úgy szedték össze több helyről, a háztáji „göncösökből”. A festett fém merőkanál-tartót a zsibin vették tizenegyezer forintért, az elnökasszony azt mondja, majd egyszer felteszi a falra, csak mindig „annyi dolga van, mint aki tikot ölt”. A kredenc Duralla Ferencné Emőke 1930-as születésű édesanyjáé volt, tavaly meghalt, ideadta a család; a faluban tudják, hogy a tézsulások gyűjtik, szívesen fogadják a régi tárgyakat. A régi szép, virágos mennyezeti lámpák egyike Irénke nagymamája konyháját díszítette a múlt század elején, a másikat hosszan keresve szerezték valahonnan, hogy két egyforma legyen.

Közben előálltak a lekvárfőzéshez szükséges szőlőszemek, egy része a konyhába ment, ahol Polgár Károlyné Gyöngyi kezdte főzni a téglából rakott sparhelten, egy másik része az udvari  kondérba került, ahol Krály Rezsőné Ilona és Simon Józsefné Piri keverték hatalmas főzőkanállal. Az edényeket előzőleg kiecetezték. Fél óra főzés után Szerdahelyi-Bánó Irén polgármester, Mayer Tiborné és Banazaticsné Ürmös Kata – még forrón – átpasszírozták a masszát a paradicsompasszírozókon, így elkülönült a lé és a mag meg a héj (a hőle). A nettó szőlőlé újabb nagy edényekben további főzéshez megint lábosba, kondérba került, cukrot adtak hozzá, és némi zselésítőt, töredékét az ajánlott 3:1 arány helyett, épp csak annyit, hogy ne legyen folyós.  

- Az Izabella szőlőt a borászok nem becsülik, pedig régen sok háznál ezzel futtatták be a ház körüli pergolát. Aztán egy időben irtották, mint semmirevalót, pedig virágzás közben is jó illatot árasztott. 2015 óta visszük a kőszegi Orsolya napi vásárra az Izabella lekvárt kóstoltatni, azóta megmenekülnek a lugasok, mert az emberek rájöttek, hogy ez mégis érték. Nálunk az anyósom és a nászasszonyom főzte, tőlük tudtam, hogy az Izabella miként hasznosítható - mesélte Mayer Tiborné, aki csapatával idén október 22-23-án is ott lesz az Orsolyán, megmutatják, mit tudnak kihozni az ízekből és zamatokból.  

Amíg az asszonyok keverték-kavarták a lekvárt a tűzön, kiderült, hogy szőlőnél csak egy macerásabb van, a csitkenye (csipkebogyó); még több munka van vele, de az a legmenőbb lekvár, mert kevesen csinálják. Ők százötven üveggel állítottak elő legutóbb. A tézsulások egyébként mindenből lekvárt főznek: leszedik az útmenti szederfát, otthon a fügét vagy bármilyen gyümölcsöt, kinek mije van, még borlekvárt is készítettek. Egy óra főzés után üvegekbe merték a lekvárt, celofánnal lezárták, ami alatt még dolgozik a pára, és legalább két napra száraz dunsztba tették az egészet, vagyis takaróval letakarták. A magból, héjból álló masszát vödörbe gyűjtötték, megcukrozták, vizet adtak hozzá, két hét alatt kiforr, lehet belőle pálinkát főzni, az is finom aromás, mint a szőlőlekvár. 

A lekvárfőzés „mellékhatása” a régi kredenc aljában rejtező sok megkezdett pálinka, azzal az indoklással, hogy „férfiak is járnak ám ide”. Még szerencse, mert olykor bevállalják a fűtést, és a tavalyi épületfelújítás után idén sokat segítettek a Tézsula háza táján. Az egyesület megint pályázott: tetőcsere volt az épületükön a Magyar Falu Program Civil Alapjából nyert 6.9 millió forintból, és már megrendelték a napelemeket. Aki dolgozik, igyék is; de nem csak a férfiakat kell megkínálni a pálinkából, a hölgyek is nagy ínyencek, nem vetnek meg egy-egy kupica körte, zöld dió, meggy vagy áfonya párlatot. 

Mesélik: minden héten csütörtökön nótakört tartanak, összejönnek, beszélgetnek, nem titkoltan kortyintanak a benső meleg érdekében, fűtéskiegészítésként. Csak néha énekelnek, mert pletykálkodni is muszáj egy kicsikét, előjönnek ilyenkor a régi történetek is.  A pálinkás jókedvben feloldja az idő az egykori falubeli eseményeket a legényekről, akik szerenádot adtak – ó, milyen szépen szólt az „Apád a tündérek országát járja” kezdetű nóta –, és leányokról, akik a tollfosztóból hazafelé megálltak egy-egy szólóban élő férfi háza előtt énekelni, beleszőve a dalba az ember sorsát. Az idősebbek mindezekre jól emlékeznek, és olyan színesen mesélik, hogy azok is dőlnek a nevetéstől, akik nem élték át.  A maiak pedig, az Izabella szőlő hívei, a tézsulás egyenkötényben megpihennek, nevet rájuk a szeptember, mert kész a lekvár. Lehet kenyérre kenni, zserbóba tenni, tessék kipróbálni.