Az örök világosság fényeskedik minden gyertyagyújtásban - A temetők új ruhába öltöznek ilyenkor, és aprócska lángok járnak táncot a sírokon - fotók

A modern ember sokat utazik, hogy eljusson oda, ahol a felmenői nyugszanak. A családok akár több távoli települést is felkeresnek, hogy tiszteletüket tegyék a szeretteik nyughelyénél. Aki nem tud elmenni, a szokás szerint a lakóhelyén lévő temetőben a Mindenki keresztjénél gyújt gyertyát, vagy akár csak otthon, elővéve a memóriájából és az albumából az elhunyt képét. A régi falusi ember, aki nem nagyon költözött el onnan, ahol a származási családja lakott, egyszerűen ment a temetőbe az emléknapokon, kisétált vagy kivitte biciklivel a kerti krizantémból maga készítette koszorút. Manapság már nem kézműveskedünk, a virágkötők számára is az egyik legnagyobb ünnep ez: szebbnél szebb kompozíciókat kínálnak élő és művirágokból, külön divatja van a hervadásmentes elemekből alkotott sírdíszeknek.  

A 19. századtól elterjedt szokás szerint a temetők ilyenkor új ruhába öltöznek, és aprócska lángok járnak táncot mindenhol, gyakran még azokon a nyughelyeken is, amelyeket nem keres senki, de a sírszomszéd rokonai tesznek egy gyertyát rájuk, hogy az örök világosság fényeskedjék nekik. Olyan az egész, mint egy nagy születésnapi torta, a lelkek ünnepén, akik más dimenziókban vándorolnak vagy várják az újra születést. Mert csak a test fárad el végképp, csak a fizikai valónak kell a végső nyugalom, a lélek békéje abban áll, hogy az élet folytatódik az öröklétben, a máslétben vagy majd egy új földi megjelenésben.  

Vigasztalást adnak Szent Ágoston másfél évezredet túlélt szavai: „Ne sírj azért, mert szeretsz engem… A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok, és Te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig is hívtál. Beszélj velem úgy, ahogy mindig is szoktál, ne keress új szavakat… A fonalat nem vágta el semmi. Miért lennék a gondolataidon kívül, csak mert a szemed most nem lát? Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok. Lásd, jól van minden. Meg fogod találni a lelkemet, és benne egész, letisztult, szép, gyöngéd szeretetem. Kérlek! Légy szíves! Ha lehet, töröld le könnyeidet, és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.” 

Mindenki addig él, ameddig őrzik az emlékét. A sírkertek addig élnek, amíg azokat gondozzák, hétköznapokon is kimennek, rendben tartják a sírokat, virágot ültetnek vagy tesznek a vázába. Sok már lezárt temetőben is zajlik kegyeleti tevékenység, azokba is rendszeresen látogatnak az élők, ha van kihez menni, és gyertyát gyújtanak, nem csak ezekben a napokban. A temető úgy hal meg, ha már senki nem jön, és teret kapnak a környezeti erők, dolgozni kezd a zord idő. A síremlékek elborulnak, összetörnek, a természet magába öleli, befonja-beszövi növényekkel, ami maradt. Jézusnak a szobra ledől – és ráhullik majd az őszi lomb, a követ benövi a moha –, de bennünk él.