A falu Szalafő közelében, amelyet Hodosfőnek hívtak

A kereszt arra emlékeztet, hogy évszázadokon át itt, a templomdombon volt a falu temetője. A három említett alkotás együtt és külön-külön is a település múltjának, történeti kötődéseinek állít emléket. Szlovéniában járunk, a magyar határ közelében, Szalafő csupán néhány kilométerre van ide. Ha abból az irányból érkezünk, a természeti táj sem nagyon változik. Szalafő a nevét arról a helyről kapta, ahol a Zala (Szala) ered. Dolinc régi neve – Hodosfő – a Hodospatak eredetére utal.

 Amikor 1331-ben először említik Szent Miklósnak szentelt templomát, a települést még így nevezték. Négy évtizeddel később a név Hodosfőszentmiklós formában bukkan fel, akkor azonban már azt is hozzátették, hogy a községet másképp Dolincnak nevezik. Később ez utóbbi névalak rögzült, a Hodos-patak nevére utaló pedig feledésbe merült. Ebből arra következtethetünk, hogy a Hodos forrásvidékén a XIV. században a szláv nyelvű lakosság jutott túlsúlyba. 

Amikor a XIX–XX. század fordulóján az idegen hangzású településneveket magyarosítani próbálták, Dolinc nem a középkori magyar nevét kapta vissza, 1907-ben a hivatalos elnevezés Dolány lett. (A falu egy időben közigazgatásilag is kettős település volt. A keleti szert Nagydolincnak, a nyugatit Kisdolincnak hívták.) Az első világháború után a község Szlovéniához került, s Dolenci lett a neve. 

A Kerkába torkolló Hodospatak mentén két település van, s a kettő sorsa az évszázadok során eltérő módon alakult. Őrihodos az Őrség része maradt, az ottaniak a XVI. században a protestantizmust választották. A falu az 1500-as évek közepén a Batthyányak birtoka lett. Az ott élők többsége ma is evangélikus vallású és magyar anyanyelvű. Nem tudjuk biztosan, de feltételezhetjük, hogy az Árpádkorban Dolincon is őrök éltek. 

Később a Széchyek, majd a Nádasdyak, illetve a szentgotthárdi ciszterciek tulajdonába került, s ez utóbbi is közrejátszhatott abban, hogy a református Szalafővel és Őriszentpéterrel és a lutheránus Sallal és Hodossal határos falu katolikus maradt. Ez a sajátos helyzet nem elszigetelődést, hanem sokfajta kötődést eredményezett. A falu szülötte volt például Küzmits Dániel szentgotthárdi ciszterci perjel. 1841-ben több, Magyarországon kiadott lap is arról adott hírt, hogy Nagyfalván (ma Mogersdorf, Burgenland) emléket állíttatott a szentgotthárdi csata halottainak.

A legrészletesebb tudósítás a Pozsonyban kiadott Hírnökben jelent meg. Küzmits „a’ helységen kívül a’ csatatéren domborodó csekély halmocskán egy, művészi tekintetben is megszemlélést érdemlő kő keresztet emeltetett, mellynek négy oldalán magyar, latin, német és franczia feliratok dicsőítik a’ csatatéren elesett hősök szendergő porait”. A lap ehhez még azt is hozzáteszi, hogy „százhetvenhét év után támadt tehát végre egy hazafi, ki hona hős szabadítóinak sírjára babért hintett”. Az emlékmű, a „fehér kereszt” ma is áll. A lapok arról is említést tesznek, hogy Küzmits, mielőtt perjel lett, „áldozár” volt, és „népész”. Mindkét kifejezés a nyelvújítás időszakában született. 

Az áldozárt áldoztatópap jelentéssel jó ideig használták, de aztán lassan kiveszett. Népésznek a legtöbbször a falusi papokat, plébánosokat nevezték. 1896-ban, a magyar millennium évében itt is emlékfákat ültettek, majd 1911-ben Berkovits Anna adományából felállították azt a Hudetz József által készített Mária-szobrot, amelynek talapzatán magyarul olvasható, hogy „Magyarország védasszonya Boldogságos szűz Mária Mindnyájunknak édesanyja könyörögj érettünk”. 

Ebben az évben kezdte el itteni papi és írói szolgálatát Jozef Klekl (Klekl József). Az ő célja a vend/szlovén nyelv megőrzése és az itt élők vallásos kultúrájának ápolása volt. Fordított, írt, szerkesztett. A Lainscek az egyik leggyakoribb családnév Dolincon, a viselői sokfelé elkerültek, s a név Lancsák változata a szombathelyiek számára is ismerős lehet. Feri Lainsceket az egyik legjelentősebb kortárs szlovén íróként tartják számon. Itt született, itt töltötte gyermekkorát. Magyarra eddig sajnos csak kevés művét fordították le. Vállaltan dolinci, van olyan könyve, amelyet a helyi nyelvjárásban írt.