Tudja, hogy hol minek kell lennie - Szalai Zsolt szobrászművész, designerrel beszélgettünk

Szalai Zsolttal felsőmaráci házában találkozunk, ami meglehetősen izgalmas épület. A legenda szerint egy napig – a menekítés során – itt őrizték a Szent Koronát. A műemlék ezen túl is sok mindenről tudna mesélni. Működött kultúrházként, moziként, sőt házasságkötő teremként is, az ötvenévesektől felfelé szinte mindenki itt esküdött a helybeliek közül. Zsolt terített asztallal vár bennünket késői reggelire, amit maga készített. Mákos pogácsát kínál, gyűrűben van sütve, mint az őrségi perec. 

– Vágni nem illik, törni kell belőle – ad hozzá útmutatót a házigazda, aki csákányi nagyanyjától tanulta a receptet. A történet egyik szála ugyanis Csákánydoroszlóhoz kötődik, Zsolt ott született, ott gyerekeskedett. Eleinte a sport volt meghatározó számára, főleg a kosárlabda és a „nagy Körmend”. Tizenöt éves volt, amikor egy könyvet olvasott Auguste Rodin művészetéről, ez különös hatással volt rá. – Amint becsuktam a könyvet, tudtam, hogy én is művész szeretnék lenni. Persze, azért ez nem ment olyan könnyen, de soha nem adtam fel, megvolt bennem a maximális elhivatottság, ez volt a titok – mondja Zsolt, aki a gimnázium első három évét Körmenden végezte, majd Budapesten érettségizett, nem túl fényes eredménnyel. A főváros mellett azért döntött, mert ott több lehetőség volt felkészülni a képzőművészeti főiskolára, ahová készült. Körmenden Sodics László segítette, nála kezdte bontogatni a szárnyait.

 – Az érettségi után segédmunkásként dolgoztam Csillebércen, az úttörőtáborban. A főiskolára háromszor jelentkeztem, mindig az utolsó körben estem ki. A harmadik sikertelen felvételi után úgy gondoltam, hogy hátamra veszem a világot, és elindultam a Trabantommal. Jártam Olaszországban, Ausztriában, kerestem a lehetőséget, mindezt nyelvtudás nélkül. Végül is Bécsben kötöttem ki. Megálltam a város közepén, ott volt a képzőművészeti főiskola, bementem a portáshoz, kézzel-lábbal magyaráztam neki, hogy szobrásznak szeretnék tanulni. Egy hónap múlva újra visszamentem, telepakoltam a Trabimat az összes szobrommal, rajzommal, és megjelentem a felvételin. Egy hétig aktot kellett rajzolni. Egy nap nyílt a nagy műteremajtó, belépett az idős professzor, igazi klasszikus alkat. Mindenkihez odament beszélgetni, na, gondoltam, itt van vége mindennek, hiszen egy kukkot sem tudtam németül. Szerencsémre orosz származású volt a professzor, amikor látta, hogy nem tudok németül, megkérdezte, hogy oroszul beszélek-e. Én meg lazán rávágtam: „da”. Felvettek, onnantól kinyílt előttem a világ. Bár nem voltak komfortosak a körülmények, nagyon boldog voltam. Hónapokon keresztül az iskola fűtetlen padlásán aludtam vagy a Trabimban, de nem volt probléma, mert egyszerűen semmi nem tarthatott vissza, hogy elérjem a céljaimat – meséli Zsolt, aki 1995-ben dicsérettel fejezte be a bécsi főiskolát. 

Azt mondja, ami ma a művészetét jelenti, onnan indult. Konceptuális művésznek tartja magát, ami azt jelenti: az alkotás és a megvalósítás folyamatában a gondolati tényezőket helyezi előtérbe. – Az külsőre is látszik, hogy nem vagyok „vér szobrász alkat”, nem olyan vastag a kezem, mint a nyakam. A koncepcióm a vízió, attól lettem művész, hogy bizonyos dolgokat látok, vízióim vannak. Ha bemegyek egy házba, helyiségbe, tudom, hogy adott helyen minek kellene lennie. A kivitelezés gyakorlati dolog, azt meg lehet tanulni – osztja meg velünk filozófiáját a művész, aki a minimalizált stílust szereti. Kedveli a vas tartalmú fémek melegbarnítását, feketítését, szakszóval brünírozását. Egész házakat, villákat épít, rendez be ilyen elemekkel – ez az egyik találmánya, mostanra védjegye. 

Zsolt felesége osztrák, három lánya is Bécsben született. Amikor a legkisebb meglátta a napvilágot, akkor döntöttek úgy, hogy megpróbálkoznak a falusi élettel. Nyolc évig éltek Felsőmarácon a már említett házban, volt egy állatfarmjuk lovakkal, szamarakkal, kutyákkal. Most is sokat tartózkodnak itt, de az állatállomány megfogyatkozott, hiszen sokat vannak úton, és többnyire Bécsben dolgoznak. 

– Annak ellenére, hogy a közeli faluban, Csákánydoroszlóban nőttem fel, előtte soha nem jártam Felsőmarácon. Első körben vályogházat szerettünk volna venni, de aztán rátaláltunk erre az utolsó órás, romos, összedőlés előtt álló épületre, amibe gyakorlatilag egy dzsungelen át lehetett bejutni, ráadásul egy öles diófa is belenőtt a házba. Bevállaltuk, felújítottuk. Most Bécsben vagyunk többet, de lassan belekerülünk abba a korba, hogy szeretnénk az arányt megfordítani: egy-két nap Bécsben, a többit meg itt, a kis faluban. 

Szalai Zsolt kollégáival négy projekttel indult egy nemzetközi megmérettetésen, nem a díj miatt, inkább azért, mert szeretett volna visszajelzést kapni. Három projekttel nyertek, eggyel másodikak lettek a Nemzetközi Építészeti Közösség pályázatán, amiről Zsolt azt mondja: nem szabad túlértékelni, de egy biztos: a világ vezető építészei jelentkeznek erre a felhívásra évről évre. 

Végezetül ismét a kosárlabda kerül szóba: a körmendi MTE mindenekfelett áll. Lehet, hogy ez megmosolyogtató, de így van. Zsolt képes csapot-papot otthagyni és hazajönni a meccsekre, amelyek a társaság miatt is fontosak. Amúgy soha nem volt gondja a beilleszkedéssel, Felsőmarácon is egyből megtalálta a közös hangot a helyiekkel: lányaival és feleségével újévi koncertet adott a helyi kocsmában éveken át, Mikuláskor beöltözve pónifogattal járta a falut. A humora is kiváló, bár azt tapasztalja, hogy mostanában a humor kiveszőben van. – Pedig a magyar ember humorban élen jár, így nem ártana visszahozni az életünkbe. Az megoldaná minden bajunkat.