Szívküldi Pünkösd idején – az üzenetek egykor a határ túloldalára szóltak

Az idősebbek még visszaemlékeznek a negyven – ötven évvel ezelőtti időkre, amikor a kertben, szőlőben dolgozók kitették az ablakba a rádiót, hogy munka közben is hallják az üzeneteket és a nótákat. Szinte minden vasárnap elhangzott az a dal is, amelynek a refrénje így kezdődik: „Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs. Annál szebb szó, hogy szeretet, az égvilágon nincs.” Mi, akik akkor középiskolások voltunk, gyakran gúnyolódtunk – ez aztán a giccs! Ami pedig giccs, azt ki kellene dobnunk …. – de nem egyszer mégis előfordult, hogy magunk is elkezdtük dúdolgatni.

A szívküldi ma is létezik, de most itt a régi szívküldikről van szó. Arról a műsorról, amihez mindig hozzátartozott a nosztalgia … és ami gyakorlatilag külön műfajnak számított, s talán egy kicsit hungarikummá is vált. Sajátos kommunikációs lehetőségnek számított a családok, rokonok és barátok között, abban az időben, amikor már majdnem „mindenki szétszaladt”. Gyakran előfordult, hogy a határ két oldalán élő rokonok köszöntötték egymást. A nagyon egyszerű üzenetek azt jelezték, hogy tudunk rólad, számon tartunk s néha gondolunk rád. A küldött és lejátszott dalokban az akkori nemzedék – a kisemberek- életérzése jelent meg.

A hallgatók, akik szinte eggyé váltak az énekessel, elszakadtak az időtől. Nem nagyon tudták, hogy a hatvanas – hetvenes évek kedvelt dala, a Szeressük egymást, már 1942-ben megszületett. Eredeti előadója pedig az a Seress Rezső, akinek Szomorú vasárnap című dala világhírűvé vált. A kultúrpolitika zavarban volt. Jól jött, hogy a kedvenc nótáknak nincs direkt politikai tartalmuk, de olykor-olykor az óhaját is kifejezte: „Inkább népdalokat énekelnétek!” Az apparátusbeliek között volt, aki a kor szavára figyelve így intett: „Hallgassatok inkább beatzenét!”

Kicsit elszakadva a rádióműsortól: Előfordultak olyan esetek is, amin ma már mosolygunk, de hozzátartoztak a korhoz. Kettő a személyes élmények közül. Emlékszem S. Jancsira, aki egyszerű falusi ember volt, a téeszben dolgozott, s este a kocsmából hazafelé botorkálva teljes átéléssel énekelte: „Rendes ember én már nem leszek, minden éjjel zülleni megyek. Várnak rám a züllött cimborák, a festett nők, a pezsgős vacsorák.” A másik egy turistagyűlés utáni vacsorán történt. A szót B. István vitte, aki az egyik dunántúli megye pártszervezetének volt a második embere. Nagyon szeretett dalolni, s amikor mindenkinek a saját kedvenc nótáit kellett megneveznie, rázendített, hogy: „Piros pünkösd napján imádkoztam érted …..” Az asztal körül ülők körül többen is csatlakoztak hozzá. Az illető, aki már rég meghalt, intelligens, okos ember volt. Nem kétlem, tudta, hogy a Pünkösd a Szentlélek eljövetelének ünnepe, amelynek színe a leereszkedő lángnyelvek miatt a piros. E nap egyik szimbóluma a pünkösdi rózsa. Talán véletlen, talán nem, de ez a motívum a dal egyik sorában is megjelenik: „Vártalak a keresztútnál pünkösdi rózsával.”

A Pünkösd, ami átcsúszhat június elejére is, a nyár kezdetét jelenti. Egyházi ünnep, de népszokások is kapcsolódnak hozzá. A május -”amikor tele van a határ nyíló vadvirággal” - a burjánzó természet és az érzelmek hónapja. Ennek az időszaknak a dalaiban a rózsa, az orgona és a vadvirágok mellett gyakran megjelenik a szentimentalizmus is. Azt a vallomást, hogy „rád gondolok, amikor az orgona virágzik nyár elején” ma divatjamúltnak és érzelgősnek véljük. Ennek ellenére, a nóták a fülünkbe csengenek. Előadóiknak, Kalmár Pálnak, Weygandt Tibornak, László Imrének jószerivel csak a nevét ismerjük, de keveset tudunk róluk. Nem kérdéses, nekik is helyük van a magyar kultúrtörténetben. Ha még nem készült el, akkor előbb-utóbb biztosan lesz valaki, aki megírja a szívküldi műsor történetét is.