Megfőzték a szakácsot - a Gulag embertelen, irracionális világa a családi emlékezetben

A szerzők a könyvbemutató kitűzött időpontjával a Gulag emléknapjához, november 25-éhez kapcsolódtak. A magyar parlament 2012-ben nyilvánította ezt a napot a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává. Azért ezt választották, mert 1953-ban ezen a napon érkezett vissza Magyarországra a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja. Alapvetően két turnusban érkeztek: 1953-ban és 1955-ben. 

Egy kutatás szerint a szovjet munkatáborokba a háború alatt 600-700 ezer magyart hurcoltak el, a háború után 120-200 ezret, köztük hadifoglyokat, málenykij robotosokat és körülbelül 40-50 ezer politikai elítéltet, közülük körülbelül 2500 tért haza. Murai András és Németh Brigitta könyve ez utóbbiakkal foglalkozik. A kötet újdonsága, hogy a leszármazottakkal készített interjúk révén a családi emlékezetre fókuszál. A cél a transzgenerációs hatások feltárása. 

Hallgatni kellett a Gulag lágereiről

A hazatérőket különböző eszközökkel megfélemlítették, megfenyegették, egymással kapcsolatot nem tarthattak, senkinek nem beszélhettek arról, hol voltak és ott mi történt velük. Így a családtagok sem sokat tudtak a Gulag világáról – maga a szó is csak a rendszerváltás idején kezdett elterjedni, amikor megjelentek magyarul is Szolzsenyicin könyvei, ezek hozzájárultak a kifejezés beépüléséhez a köznyelvbe. Ma általánosságban a szovjet kényszermunkatáborokat értjük a Gulag alatt. 

A kommunista rendszernek kétféle rabtelepe volt: a Gupvi-láger (GUPVI: Hadifogoly és Internáltügyi Főparancsnokság),

•  ahova bírósági ítélet nélkül vitték el tömegesen az embereket „jóvátételi munkára”,
•  2-3 évig tartó 
• málenykij robotra 
• a Szovjetunió nyugati részére;

és a Gulag-láger (GULAG: Lágerek Főparancsnoksága), 

• ahova a politikai foglyokat vitték, 
• hadbírósági ítélettel, 
• az esetek többségében koholt vádak alapján, 
• 7-11 évre vagy még tovább, 
• az Urálon túli területekre, bánya- és iparvidékekre; sokan töltöttek évtizednyi időt az északi sarkkörön túl.

Murai András és Németh Brigitta könyve arra koncentrál, hogyan él tovább a politikai elítéltek szélsőséges sorsa a második, esetenként a harmadik generáció emlékeiben. A szerzők 24 családnál 35 interjút készítettek: mit tudnak az utódok a Gulagról, a lágerek életéről?

„A családban erről nem beszéltünk”

Amint a leszármazottakkal való kapcsolatfelvételről megtudtuk, a leggyakoribb reakció az volt: „Én nem tudok segíteni, mert én nem tudok semmit.” „Apám nem mondott semmit.” „A családban erről nem beszéltünk” – sok esetben ezek hangzottak el. De a szerzőket pont ez érdekelte, hogy miért nem. Hogy a Gulaggal kapcsolatos, családokba beépült elhallgatásnak mik lehettek az okai. Voltak, akik nem is vállalták az interjút. 

A létrejött beszélgetések a Gulagra vonatkozó másod-harmadgenerációs ismereteket közvetítik. Az derül ki, hogy rendszerváltásig szinte egyáltalán nem volt szó az otthonokban erről a témáról. Mikor a szülők idősebbek lettek, inkább akkor nyíltak meg. A történetek részben jól elmesélhető történetek. Talán, mert azok adhatók tovább, amelyek nem a szülő személyes megaláztatásairól, fájdalmáról, félelmeiről szólnak, hanem olyanok, amelyek „elmondhatók”. Köztük vicces vagy kalandos történetek, például volt, aki ötször próbált megszökni, de vannak egészen abszurd, szinte horrorisztikus történetek is. 

Gyakoriak az olyanok, ahol az őrök és a rabok szembenállása a téma, és természetesen a raboknál van az erkölcsi igazság. Talán azok a történetek válnak jobban elmesélhetővé, amelyekben nem a megaláztatás, hanem a megalázott ember kitörése, győzelme érhető tetten. Azt nem tudhatjuk, hogy a történet igaz vagy nem, mindenesetre „visszacsapást” jelent az ellenfélnek. A megfőzött szakács története olyan példa, amikor kivételesen nem a Gulag-rab az áldozat.

A szakács az üstben fürdött, ráesett a fedél

A könyvbemutatón felidézték az egyik túlélő gyermekének elbeszélését, miszerint egy kövér szakács kíméletlenül bánt a rabokkal: aki remegett az ételért, annak rendszerint kicsapta a kezéből az ételt, és az volt a szokása, hogy megfürdött a hatalmas üstben, amiben a foglyoknak az ebédet készítették. Egyszer pedig ráesett a kuktafedél és rá is záródott, megfőzték. Azt hihették a láger-lakók, hogy valamilyen kommunista ünnep van, akkor szoktak emelni kissé a húsadagon. A szakács csontjait végül kiszedték, a kazánba dobták, eltüzelték. Hasonló eset történt egy őr kutyájával, amit egy másik interjúalany mesélt: elkapták, megnyúzták, megfőzték az ebet és az étekből aztán az őrt is megkínálták. Már majdnem jóllakott, mikor a rabok ugatni kezdtek, és az őr rájött, hogy a saját kutyáját eszi.

Megette a társát az éhhalál elkerülésére

A szélsőséges példák bevilágítanak a lágerek embertelen, irracionális világába. Háttérként állandó éhezést, folyamatos megaláztatásokat lehet elképzelni, az emberi érzések rombolását - például amikor karácsonyra a söprűt díszítették fel, mivel nem volt más, az őr azt is szétrúgta.  Rettenetes hideg is volt, ami elől csak a rogyásig való munka jelentett menekvést, mínusz 35 fokig még kihajtották a rabokat dolgozni. Eközben állandó életveszélyt jelentett a köztörvényes bűnözőkkel való együttlét – a politikai elítélteket velük zárták össze -, a késelés mindennapos volt. Megszökni pedig lehetetlen, hiszen végtelen hómezők vették körül a lágert, ezer kilométerre nem volt semmi, csak a kemény tél. Nem sikerült annak a rabnak sem, aki másodmagával szökött meg, és hogy az éhhalált elkerülje, az elbeszélés szerint addig ette a társát, míg csak a feje maradt, akkor aztán feladta magát. A fejet elrettentésül körbe hordozták a lágerben… 

Szerelem az embertelen, irracionális világban

A sok rettenetes között nem kevésbé elképesztő, de szép történetet is hallottak az interjúk során a szerzők. Jártak olyan családnál, ahol mindkét szülő lágerben volt: az apa a Vorkuta folyó egyik partján a férfi táborban, az anya a másik parton lévő női táborban. De ez az elszeparáltság sem tudta megakadályozni a megtartó emberi kapcsolat kialakulását. A fiuk mesélte a történetet: az apja lakatos volt, átvitték egyszer valamit megjavítani a női táborba, akkor látta meg az anyját. Ennyi elég volt a szerelem fellobbanásához: a férfi és a nő lefizetett őrök révén levelezni kezdtek, apró ajándékokat küldtek egymásnak. Az évek során csak egyetlen egyszer tudtak találkozni. A különleges randevúhoz alkalmat egy nő halála adott, akit a táboron kívül kellett eltemetni. A szerelmes férfi jelentkezett, hogy segít - baltával gödröt ásott a fagyott földbe-, és a halottat kísérő nők között ott volt a szíve választottja is… A férfi még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy lássa őt: amikor hírét vette, hogy a nőt egy másik táborba viszik, beugrott a két tábort összekötő drótkötélpályán futó csillék egyikébe, azon jutott át a női táborba, hóvihar közepette, a fagyhalált kockáztatva. Elfogták az őrök, majdnem meg is ölték érte, fél évet töltött emiatt fogdában. Legközelebb már csak a hazafelé tartó vonaton találkoztak, és még ott megkérték Böröcz Sándor evangélikus lekészt, hogy adja össze őket. 1955. november 25-én értek Magyarországra, öt nap múlva itthon, hivatalosan is házasságot kötöttek. 

Ez csak néhány a számos, utódoknak mesélt, szinte hihetetlen történet közül, példák, amelyekkel áttörték, átütötték a túlélők a hallgatás falát. Elszigetelődést is jelentő hallgatásukat a politikai fenyegetettségen kívül a társadalmi amnézia is befolyásolta, de ugyanilyen erővel a szégyen, a hárítás, a félelem az emlékektől, amelyek töredékeiből mégis jutott nehéz örökség az utódoknak. 

A Gulag az egyéni és kollektív emlékezetben – örökség az utódoknak

A könyvbemutatón a szerzők leszögezték: nem történészek, nem céljuk, hogy a Gulag eseménytörténetét leírják, hogy a történelmi időszakot rekonstruálják. Nem is pszichológiai nézőpontból közelítettek, de alkalmazzák azokat a fogalmakat, amelyeket a holocaust-emlékezettel kapcsolatosan a másod- és harmadgenerációs kutatások kidolgoztak. Mert ezek alkalmasak arra, hogy a trauma generációkon átívelő hatásainak megközelítésekor használják őket a Gulag-emlékezet kutatásában is. Utóbbi kevesebb figyelmet kapott, ezért a szombathelyi szerzők műve hiánypótló. 

Az interjúztatás, az oral history alkalmazása hasonló vállalás a szerzők részéről, mint a rendszerváltástól fogva készített dokumentumfilmeké, amelyeket a filmtörténettel foglalkozó Murai András megjelenésük folyamatában ismert. Közülük inspiráló volt számára Sára Sándor: Magyar nők a Gulágon című filmje, annak egyik szereplőjének a fia megszólal ebben a könyvben. 

A kötet szerkesztésmódja is rendkívül figyelemre méltó. Nem teljes élettörténeteket helyez egymás mellé, hanem a téma-szeletekhez sorolva vágja össze az interjúk megfelelő szövegrészeit. Ebből látjuk, hogy bár minden család története sajátos, hasonlóan hatott rájuk, hogy felmenőik a Gulagon voltak. Ez az egymás mellettiség teszi lehetővé, hogy az egyéni megnyilatkozások – egymásról nem tudva, egymástól függetlenül, mégis egymásra mutatva – összeadódjanak, és így egy nagyobb képet adjanak ki, a kollektív tapasztalatot, hogy mit tartott meg máig a Gulag világából a társadalmi emlékezet. A könyv célja, hogy hozzájáruljon ennek a fennmaradásához.