Láthatatlan vacsora Szombathelyen: megdöbbentő élmény a látássérültek világából - fotók, videó

A Látássérültek Vas Vármegyei Egyesülete egy különleges, szemléletformáló élményt kínált Szombathelyen, amely a Budapesten már nagy sikerrel zajló "Láthatatlan vacsora" mintájára jött létre. Ahogy már előzetesen megtudhattuk: a program lehetőséget ad arra, hogy a látássérültek világába betekintést nyerjünk, miközben egy kötetlen, interaktív est keretében vacsorázunk. Ennek szellemében kopogtunk be az egyesület Vörösmarty utcai közösségi terébe. 

Minden – tényleg minden - láthatatlan

Finom illatok lengik be a helyiséget, ahol a terített asztalok látványa fogad. És Bősze György, az egyesület elnöke, aki derűs, őszinte szavakkal köszönt bennünket. Elmondja, hogy mi vár ránk, vállalkozó szellemű résztvevőkre ezen az eseményen. Elsőre a dolog olyan profán, nyilvánvaló: egy finom vacsora elfogyasztása. A nehezítés, ami előre tudott: mindezt egy szemtakaróval. Ennek használatát is elmondja György, majd mosolyogva jó étvágyat kíván. A résztvevők pedig izgatottan, de optimistán nekilátnak. Persze azért mindenki él a gyanúperrel: felfogjuk, értjük, tudjuk: látás nélkül sokkal nehezebb lesz.

Dehogy értjük! Dehogy tudjuk! Azt hittük, igen, aztán… még egy perc sem kell hozzá, hogy rádöbbenjünk, hogy nem. Pedig mennyivel könnyebb még így is a helyzetünk, mint nekik! Mennyi csalás előzte meg a „főpróbát” – és ennek nagy részére nem is gondoltunk! Akkor, amikor – úgymond – "lefotóztuk" az asztalt a tekintetünkkel: aha, ott a pohár, aztán majd mellette lesz az ásványvíz… A tányér előttem, az evőeszközök a helyükön, meg a szalvéta… De még nagyobb „csalás” (jó, legyen könnyítés), hogy mindent étket elénk tesznek! Segítő lányok, asszonyok sürögnek, hozzák az asztalra a levesestálat, mellé a tészta érkezik – azaz, mindezt nem nekünk kell megtennünk. A valóságban a látássérültek kénytelenek ezeket is maguk intézni – hacsak nincs ott családtag vagy más segítő.

Kudarcok és sikerek

Talán jobb is, hogy nem látjuk saját szerencsétlenkedéseinket. Az elejtett szavakból, esetleg feljajdulásokból, víz csobogásából, merítőkanál koccanásából azért elég sok mindenre lehet következni. Néha ijesztő, néha kacagtató: az például mindenképpen, hogy a poharat úgy töltjük meg, hogy a belelógatott ujjunkat hívjuk segítségül: a vízszint mérésére… És hú, mekkora sikerélmény, hogy nem ömlött ki! Az is, hogy inni tudtam, és nem folyt a nyakamba. Az élet – nem is olyan – apró örömei. Felértékelődik sok minden, nincsen mese. Az első kanál levest legszívesebben megünnepelném – és ezzel nem vagyok egyedül. Büszke hangok innen is, onnan is: tudtam tenni tésztát is a levesembe! Vagy: eddig még mindig volt leves a kanalamban! Akadtak többen, akik annak örültek, hogy megtalálták a… szájukat.

A következő kihívás a jó öreg klasszikus: rántott szelet és rizs. Ezúttal a krumplinak jobban örültem volna, de ez van. Eszi-nem eszi: nem kap mást. Még hála Istennek, hogy ezt is a tányéron kapom; köszönetet is rebegek érte a kedves hölgyeknek. Lássunk neki! Jó-jó, a villa és a kés (persze csak némi taperolás után) megkülönböztethető. De aztán a folytatás: nem, még nem az első falat. Ki kell tapintani azt is, hogy a kés jól áll-e a kezemben? És ha igen: melyik az éles oldala? Amikor ez is megvan, „máris” lehet falatozni. Ami ugye az első falat hús levágásával kezdődik. Ami ugye – a hús megtalálásával kezdődik. Igen, kitaláltad, kedves olvasó: megint a tapizás jön (hálásan gondolok a szalvétára, de kétlem, hogy egy elég lesz). Az első levágott falat megint örömünnep, dicsőség – hallom másoktól is. Még akkor is, ha aztán kiderül, hogy morzsányit sikerült csak – vagy éppen a szelet harmadát-felét. A villányi rizs a számban végképp sikerélmény! Csak reménykedni merek, hogy amit felvettem, mind el is érte célját…

Aztán egyszer csak hosszú sóhaj: úgy tűnik (a villával megtett, óvatos tényér-kutatás után): elfogyott az étel utolja is. Ami már teljesen hideg volt – pedig amikor nekiláttunk, még friss, forró… Az elégedettségem csak fél percig tart: itt a desszert! – halljuk. Többen feljajdulunk, rémülten. Az édesszájúak is. Van, aki szeretné elvitelre… ám a szervezők könyörtelenül vendéglátók, és nevetve, de ezt is belénk diktálják. A somlói finom, és amikor kiderül, hogy kis műanyag dobozkában érkezik, némiképp megnyugszunk. Egészen jól ment ez már! Na jó, néha csak tészta, néha meg csak hab érkezett a számba – de kicsire nem adunk, ugye.

Egy más világ

Végre György megengedi: levehetjük a szemtakarót. Hunyorgó, aggódóan körültekintő emberek között ellenőrzöm én is az asztalt magam előtt. Mekkora öröm, hogy nem egy kétéves gyerek módjára hagyom el! Meghozta gyümölcsét a nagyon lassú, kimért mozdulatokkal elfogyasztott vacsora. Ja, hogy ennek is ára van? Merthogy majdnem egy órán át tartott mindez… Egy tányér leves, egy főétel és a kis desszert! És egészen más így meghallgatni Györgyöt. Aki elmondja: ha csak annyit megértettünk, hogy nekik jóval nehezebb: már megérte. Ha odalépünk az utcán vagy a boltban egy sorstársukhoz, és segítünk neki – akkor pláne. Lehetünk megértőbbek, elfogadóbbak, és közben – hálát adhatunk saját szemünk világáért.

• A másnapi reggelimnél többször azt mondom magamnak: ja, hát így könnyű…