Szabó Imre körmendi férfiszabó - Hogyan kapott megbízást az Armanitól, a Dolce & Gabbana-tól?

Szabó Imre életébe meglehetősen korán jöttek a sikerek. A ’70-es években körülbelül 500 embert foglalkoztató Styl-ruhagyár körmendi üzemében kezdett. Először varróként dolgozott, azután vasalóként. Felettesei azonban hamar meglátták a benne rejlő tehetséget, és már 23 évesen kinevezték szakoktatónak. Ezt nagyon sikeres időszaknak könyveli el.

– Sok szép dolgot varrtunk, többnyire exportra, olyan nagy neveknek, mint a Max Mara vagy az Armani. Húsz évig kitartottam, majd miután otthagytam a Stylt, magam indítottam vállalkozást – meséli.

Régi partnerei, akik még a Stylből ismerték, megtalálták, és a Dolce & Gabbanától kezdve az Armaninak és a BCBG-nek (francia márka) is varrhatott. Úgy gondolja, jó időben kezdte pályáját, amiből 15 év sikerekben gazdag volt. Egyházasrádóci cégében – a Rád-Varr Kft.-ben – körülbelül harminc embert alkalmazott. 

– Az említett divatházak mindig felmérték, hogy milyen a varroda felszereltsége. Személyesen járt nálam például Stefano, és Ticiano, a Dolce & Gabbana vezetői karából. Nekem pedig igazán modern varrodám volt. Egy alacsony szintű gépparkkal rendelkező üzembe nem is adták volna oda a drága anyagokat. A nagy cégektől terveket kaptunk, mintadarabot, anyagokat, onnantól kezdve a mi feladatunk volt a gyártás. A divatházak rendkívül magas minőséget követeltek, igen finom munkákat. Ehhez mindent meg kellett teremteni, minden szigorú feltételnek eleget tenni, a megfelelő környezetet biztosítani, hogy az elvárt minőséget elő tudjuk állítani. Azt sem szabad elfelejteni, hogy nagy volt a verseny a megbízókért: sokan akartak volna bekerülni hozzájuk. Nekem sikerült – a Dolce & Gabbanának például háromezer darabot gyártottunk szezononként – mondja.

S egy apró titkot is elárul: hiába beszél jól németül, az említett divattervezőkkel csak angolul és olaszul lehetett tárgyalni. S mivel a lánya angolt tanít, őt kérte a tolmácsolásra. Azóta is minden megrendelőjével jó kapcsolatot ápolt.

– Csak nyugdíjig akartam folytatni a munkát, aztán kicsit másképp alakult. Most nem a szakmában dolgozom, a varrást azonban nem hagytam abba. Otthon van műhelyem, amelyben már csak a rokonoknak, családnak, közeli ismerősöknek készítek ruhákat. A nagyobbik lányomnak ezt a kabátot varrtam – mutatja. Kint volt Berlinben egy butikban. Azt mondta: Apu megtaláltam életem legszebb kabátját. Mire hazajött, megvarrtam neki.

Ha már a család szóba kerül: ők is épp úgy szeretik a divatot, mint Szabó Imre, ám nem javasolta nekik ezt a foglalkozást. 

– Nem hagytam, hogy ezt válasszák, sajnáltam volna őket ilyen stressznek kitenni. A lányom már belelátott a folyamatokba, tudta volna vinni a céget, ám meg akartam kímélni a tárgyalások, ármegállapodások, megrendelések, határidő-betartás, minőségfenntartás, emberekkel való egyeztetések kemény, kíméletlen világától.

Szabó Imre ettől függetlenül azt állítja: sosem bánta meg, hogy erre az útra lépett. 

– Mindegyik darabba beleszerettem, amit varrtam. Ha kellett, hajnaltól hajnalig dolgoztam: nemcsak legyártottam, hanem el is szállítottam a megrendelőknek a termékeket. Felpakoltam és vittem a ruhákat Milánóba, Grazba vagy éppen Budapestre.

Munkájának köszönhetően Szabó Imre eljutott Olaszországba, Franciaországba, Ausztriába, Németországba. 

Feleségével bejárták Párizst. A divat fővárosában több olyan ruhát is látott, amit a cégében készítettek. Divatbemutatókra hívták Milánóba, és a Mothwurf céghez Grazba, ahol szintén felvonultak a modellek az öltözékeiben. 

– Aki ezt a szakmát választja, annak nagyon erős idegrendszerrel kell rendelkeznie, de a legfontosabb a szépérzék. Alaposan meg kell ismerni az anyagokat és hogy miből mit lehet kihozni. „Türelem és nyugalom” – útravalóul a divat és a varrás iránt érdeklődő pályakezdőknek kedves tanára gondolatait idézi és üzeni.