Telt ház a színházban: Koltai-Kern napok Szentgotthárdon

Kicsi város, nagy színházterem. Telt ház. Koltai Róbertet (persze nem csak itt) szeretik és visszavárják. Tavaly májusban a Szamba film kerek születésnapját ünnepeltük mozizással, beszélgetéssel, színházzal, az idén – hasonló koreográfiával – a húszéves A miniszter félrelép van soron. Aki félrelép: Kern András. (Akkor jövőre meg jön az Ámbár tanár úr?)

De most még most van, a 2016-os zöldellő-szambázó május után aranyló szeptember, tavasz után az ősz. Ezért vagy másért, a Lerajzolom percek alatt címmel majdnem tíz éve műsoron lévő Koltai önálló estet legalább annyira jellemzi valami orrszurkáló melankólia, mint a nevetés. Az estnek van rendezője (Törköly Róbert a Port.hu szerint), de a szerkesztője és forgatókönyvírója úgyis Koltai Róbert. Meg az élet. Például amikor a vicces makaróninyelven előadott klasszikusok közé valaki bedobja Radnótit, Koltai Róbert hangot vált: úgy mondja el a Nem tudhatom című vallomást, hogy a teremben megáll a levegő.

Egyáltalán: jön, lát és győz. Az első pillanatban megszületik és két órán át kitart a nehezen meghatározható, de kitapintható közös hullámhossz színpad és nézőtér között. Ez az a híres üres tér, amelyben minden megtörténhet. Jó, van azért egy diszkrét kisasztal, egy szék, meg a tábla, amely annyit játszik, hogy Koltai Róbert rámutat: „Lerajzolom percek alatt Szentgotthárdon is.”

Igen, volt az a tévés Activity, amelyben Koltai Róbert mintha direkt mindig rajzos feladatot kapott volna, csak azért, hogy kiderüljön: nem tud rajzolni. A szerencsétlen kisember – a leghálásabb szerep. Lehet nevetni. És úgy kell a nevetés, mint egy falat kenyér. Különben (még jó) semmi köze nincsen az estnek az Activity-hez. Koltai Róbert ezúttal nem rajzol. Vagy mégis. Se ceruza, se papír. Csak egy hangszín, csak egy észrevétlen mozdulat. Úgy változik át, hogy önazonos marad. Lerajzolja percek alatt: az Erzsébet söröző hajdani füstködéből kibontakozva áll előttünk a mindenkit percek alatt – és állítólag mindenkit Jávor Pálnak – tényleg lerajzoló, szigorúan dörmögő Feri bácsi. Az örök statiszta, aki végigjátszotta az operairodalom legszebb darabjait: „mint népbeli”. Az anekdotává csiszolódott Feri bácsi portré, ahogy az egész este – és talán ez a legnagyobb mutatvány –, magán viseli a „csak itt, csak most, csak nekünk” csillámporát is. Koltai Róbert úgy sztorizik – „elég az hozzá” –, mintha az Erzsébet sörözőben támasztanánk a pultot, ráadásul néha próbára teszi a közönséget. Mindig van, aki bekiabálja az aktuális történetet továbbgördítő kulcsszót, ha a színész egy-egy pillanatra elmereng vagy valamerre elkanyarodik az emlékezésben (mint Svejk).

Ez az: emlékezés. A könnyű fátyol, amely olyan furcsa-széppé teszi ezt a nevetős, verses, Dés-zenés, életes estét (a hajdani Ki mit tud?-szerepléstől a közönségkedvenc filmekig). Mert miközben Koltai Róbert a színháztörténet legnagyobb – természetesen kaposvári – színházi bakiját meséli, egyszer csak kicsúszik egy mondat, amely minden mást felülír: „Az öt sátorépítő közül már csak én vagyok egyedül.”

A kaposvári színház 1976. december 3-án mutatta be A vállalkozót. A szerző David Storey, a rendező Babarczy László. Az első felvonásban precízen, pontosan fölépült egy igazi, óriási lakodalmi sátor. Az egyszeri rövidzárlat az első felvonás végén következett be. Az történt, hogy a címszerepet játszó Dánffy Sándor (ő sincs már) elfelejtette kiküldeni Fitzpatrickot a létráért, amelyre azért volt szükség, hogy a házigazda kitűzhesse a sátor tetejére a bokrétát. Az öt sátorépítő munkás: Vajda László, Helyey László, Rajhona Ádám, Kiss István (az ő emlékére készült a Szamba); és Koltai Róbert. Aki most újrajátssza, hogy Helyey László-Fitzpatrick miképpen menti meg a felvonásvéget. Legalábbis majdnem.

Amiről viszont Koltai Róbert nem beszél: Szántó Judit (ő sincs már) a Színház folyóiratban 1977. elején azt írta, hogy A vállalkozó előadás „nagy színházi élményét Koltai Róbert és a pályakezdő Helyey László szerzi”. Méghozzá úgy, hogy „a két színész játéka az évad egyik csúcsteljesítménye”.

Az első felvonásban fölépült a sátor, a harmadikban lebontották. A Koltai-esthez nem kell más, csak Koltai Róbert. Szék, asztal. Mikrofon, kapaszkodónak. Meg a közönség. Meg ez a Dés-dalokat dúdoló furcsa ősz.