Jaj, fekete, fekete, fekete, avagy Szilárdi Béla új világmodellje

Szilárdi Béla képzőművész (plusz fotográfus, muzsikus, próza- és drámaíró stb.) a 90-es évek elején a fekete földet alkotásaiba applikáló „nyitott sírokkal” hívta föl magára elsőként a figyelmet a Szombathelyi Képtárban. Több évtized után akkoriban tért haza Németországból, és talált otthonra a vasi „Aranyháromszög” egyik csücskében, a Rábatöttöshöz tartozó Gutaházán. (A rend kedvéért mondjuk meg, hogy a mágikus háromszög két másik csúcsát Rum és Zsennye jelöli ki.) Azért érdemes újra fölidézni ennek a beköszönő tárlatnak az emlékét, mert a szíven ütő vásárias színesség mellett már ott megjelent a masszív fekete. És a föld sem metafora (nyilván zsákokban kellett a képtárba vinni, a padlón szétteríteni): csak a kontextus változott.

Ahogyan legújabb „fekete kísérletének” alapja is a kontextus radikális megváltoztatása (ami nem példa nélküli a képzőművészetben, de az irodalomban sem; sőt: talán működésük lényegéhez tartozik). A sárvári Galeria Arcisban még látható, „Érzelmes vallomás egy különleges fényhez” címmel kiállított képek és reliefek alapja: az elektronikus hulladék. Szilárdi Béla azt mondja, a különös vállalkozás ötlete (legalábbis az ötlet csírája) akkor kezdett motoszkálni benne, amikor – mondjuk húsz éve – tönkrement az első számítógépe. Nem dobta ki, tavaly újra belenézett – és elcsodálkozott. Azóta rengeteg ismerősének tette föl a kérdést: „Van kidobnivaló kompjutered?” És sokaknak volt. (De akadt, akitől a 60-as években készült szovjet gyártású televíziót kapott.) A hideg-rideg – és praktikusan milyen szédítően gyorsan avuló – technika tetemei új életre keltek Szilárdi Béla kezében. Általuk beszippantotta egy furcsa, fekete világ, amely azonban vonzza, játékba hozza a fényt. Ő maga így vall erről: „Lehet, hogy ez a fény csak a képzeletem szüleménye? Az egyenetlen felületeken játszó fény-árnyék viszonyok változásának észlelése mámoros érzés. A fekete fény képes a helyzetét megváltoztatni attól függően, hogy honnan nézem a reliefet. Ez az átalakulás – vagy változásélmény – megfogható, valóságos. Mégis: ez a fény egy más valóság. Ez a fekete lenne a művészet szent színe? (...) Létezhet fizikán kívüli fény? A válasz nem érdekel, mert én már megtaláltam. Akit érdekel, magának kell keresnie – és megtalálnia ezt a fényt, mert a sötét éjszakában létezik fényesség.”

Szilárdi Bélának nagy szerencséje van: Fábián László író, szerkesztő nemcsak barátként, hanem munkásságának értő ismerőjeként, elemzőjeként, „kontextusba helyezőjeként” is régóta mellette áll: „(...) Szilárdi azonban valószínűleg egy – talán esztétikusabb – értelmezést kívánt sugallni kiállítása címével: Érzelmes vallomás egy különleges fényhez. Föllengzősen azt szoktuk mondani: a fekete a fény hiánya, a fekete elnyeli a fényt. (Per analogiam: a feketelyukak pedig elnyelnek mindent, ami beléjük kerül.) Nos, a matt festék ellenére bizonyos kísértet-fények táncolnak ezeken az objekteken, azaz: képesek visszaverni a fekete által fosszilizált fénynyalábokat, reflektálni pászmákat. (A feketelyukakból is észleltek szivárgást újabb kutatások.) Ha pedig nem olyan homogén fekete a felület, mint a reliefeké, hanem bontottabb, akár a domborművekhez társított festményeken, akkor már valami történésre gyanakszunk, amit – persze – a fekete ural. Netán éppen az emlegetett elnyelésre: a színek agresszív behabzsolására. Hiszen Szilárdi régi színes gesztusait – mondhatni: egykori festészeti illúzióit – áldozta be a feketének. Úgy tetszik, az Úr véglegesen elválasztotta a világosságot a sötétségtől... ”

A sárvári kiállítás előtt néhány héttel elsőként Budapesten, az Art+Text Galériában szembesülhetett a közönség a „Fekete platform” világával, amelynek működése egyszer csak elkezd hasonlítani a szervek működéséhez: elhal, szétesik, újrakonstruálódik megint. A falfelületekből kitüremkedő képek egyfelől különös pszichológiai tesztként viselkednek (ki nagyvárosokat lát bennük felülnézetből, ki térképeket), másfelől meg a zártság-nyitottság kérdését is fölvetik: mint viszonylagosságot, mint megállíthatatlan, be nem fejezhető, csak abbahagyható növekedést. Mintha rizómás felépítésű lenne, lehetne ez a terjeszkedésre hajlamos fekete világ: bárhol, bármikor folytatható. A reliefek mindehhez megőrzik az alkatrészekkel együtt titokzatos módon szintén újrarendeződő adatok, információk foszlányait. Szilárdi Béla szerint: „Tele vannak gondolattal.” Például Bakucz András építész-képzőművész gondolataival: tőle való a leg-első számítógép, amely szétszóródva új értelmet kapott a Fekete platform-projektben. Talán szó szerint itt bujkál valahol Babits Fekete ország című verse is: „(...) fekete az anyag rejtett lelke, / jaj, / fekete, fekete, fekete.”

A képek és reliefek után még egy lépés a térben: most szobrok készülnek. Szilárdi Béla továbbra is várja a kiszuperált számítógépeket.