2017.11.20. 14:30
Nem semmi: 25 év után is örök elrugaszkodásban a Quimby
A Quimby november 24-én (péntek) este foglalja el az Agora – MSH nagyszínpadát. Az országos turné frontvonalában: Kiss Tibor. Telefonon váltottunk szót.
Fotó: sinco
A Quimby-honlap „Rólunk” rovata azt mondja: „Huszonöt év telt el azóta, hogy a Quimby a dunaújvárosi próbateremből kiszabadulva előbb felfalta a budapesti éjszakát, majd módszeresen elcsavarta nem csak Magyarország, de Európa fejét is. A Kiss Tibor – ének, gitár, Varga Livius – ütőhangszerek, vokál, Balanyi Szilárd – billentyűk, Kárpáti József – trombita, Mikuli Ferenc – basszusgitár, Gerdesits Ferenc – dobok alkotta hatosfogat eddig tizenhat csapongó lemezzel hagyott kitörölhetetlen nyomott a magyar könnyűzenében, miközben az évek során kialakította saját, összetéveszthetetlen hangját. A csontbamarkoló szövegek az újragondolt sanzontól kezdve, a gitárslágereken keresztül egészen a legvadabb pszichedéliáig húzódó, megnevezhetetlen zenei univerzum és az egyszeriségre építő, színpadról lerobbanó fellépések is egyaránt kellettek ahhoz, hogy a Quimby 2017-re Magyarország elsőszámú koncertzenekarává váljon.”
Jónás jelenései címmel 2016-ban jelent meg a legújabb Quimby-album, amely a zenekari vélemény szerint új fejezetet is jelöl a zenekar történetében. Mert „a Quimby a számvetés igénye nélkül érett be, az immár minden szempontból és többször is felnőtt együttes sosem látott elevensége pedig csak megerősít: a java még hátra van”.
Illetve a java már itt van a nyakunkon: az éppen csak megkezdődött országos Quimby-turné pénteki állomása Szombathely, az Agora – MSH.
A sportházról Kiss Tibornak elsőként az jut eszébe, hogy nagy, de remélhetőleg minden okunk meglesz november 24-én az összebújásra. A Quimby frontemberét, énekes-gitáros-zeneszerzőjét telefonon értük utol.
– Mit kellett abbahagynia a telefon kedvéért?
– Pont Quimby-próbának van vége, csak Mikuli Ferivel egy kicsit még benn maradtunk, hogy megnézzük egy új dalhoz a basszust.
– Az új lemez viszi el a vállán a turnét? Vagy áttekintésre számíthatunk?
– A Jónás jelenéseinek koncertre való rockverziójával találkozhat a turnéközönség, de szétnéztünk az elmúlt huszonöt évben is, elővettük például az Ékszerelmére kihagyhatatlan dalait.
– Az még a múlt században volt, ugye? „Nem én vagyok az ördög, csak a magyar hangja.” És a többi: Halleluja, Unom – miközben sétál a Hold a háztetőn.
– Fura, alteresebb, sötétebb bulizásra készülünk, együtt a közönséggel. Az elmúlt húsz évben – az első öt évben nem jártunk vidékre koncertezni – sokszor megfordultunk Szombathelyen, barátaink is vannak ott; mint mindenfelé. Mi jut eszembe a sportházról? Hogy nagy a tér, többet kell tennünk azért, hogy belakjuk – ennek megfelelően készülünk, főleg technikával. Bárhova megyünk, mindig ugyanúgy – ugyanolyan színvonalon – kell játszanunk a dalokat. Ott kell megteremtenünk a hangulatot, ahol vagyunk.
– Legutóbb (néhány napja) a Budapest Bábszínházban találkoztam a nevével, a Semmi előadás plakátján: zeneszerző Kiss Tibor. Az milyen munka volt?
– Fontos és izgalmas mellékszál, bár a bábszínház olyan kultúrszelete a társadalomnak, amelyre nem esik túl sok figyelem. Gyakran kapok hasonló felkéréseket. A Semmi előadás zenéjét Quimby-dalokból állítottuk össze. Jól sikerült munka szerintem, nekem bejött. Pillanatok alatt sikerült megtalálni az összhangot a rendezővel.
– Nyilván nem véletlen, hogy a Jane Teller nagy port kavart ifjúsági regényéből készült előadás készítői éppen a Quimbyre gondoltak, amikor a zenei világot keresték. Az előadás – ahogy a regény – azt kérdezi, hogy „minek van értelme, ha semminek nincs”.
Voltaképpen egy Quimby-koncerten is ez az alapkérdés, nem?
– Ráadásul egy Quimby-koncert arra is alkalmas, hogy mindazok, akik valaha a semmi-érzés közelébe kerültek, rájöjjenek: nincsenek egyedül. A Quimby-koncert a problémák kidumálása, terápia. Szauna, szeánsz és lelki tréning. Fölszabadítja a pozitív energiákat. De nem csak a közönségét: a miénket is.
– A Quimby – akárhogy csűrjük-csavarjuk – a csúcsra jutott. Huszonöt év – az nagyon komolyan hangzik.
– Nem gondolkodunk ezen: csináljuk. Élvezzük, ahogy a zene folyton létrejön. De éppen a napokban mondtam Lovasi Bandinak – egy Budapest Bár-próbán –, hogy itt áll előttem egy életmű. És ez nagy szabadságot ad: tudjuk már, hogyan kell muzsikálni, magunk mögött hagyhatjuk a gátakat, levethetünk minden modort. De ez nem azt jelenti, hogy hátradőlünk: az örök elrugaszkodás nem szűnik meg. A kettő együtt – a megérkezés és az állandó elindulás – jól tud működni. Igyekszünk ezt az állapotot jóhiszeműen megélni.
– És amikor eljön a pillanat, egyszerűen föláll, elrohan – és fejest ugrik a Balatonba. Egy tévés Kiss Tibor-portré ér így véget; nekem tetszett.
– Önazonos, az biztos. Gyakran csinálom. De azért nem árt az óvatosság. Ha jól emlékszem, a tévéfelvétel alkalmával túl sekély volt a víz: a csukafejes után legalább másfél hétig sebet hordtam a homlokomon.