A kemenesaljai Kresznerics-díjasok tiszteletüket tették a tudós pap sírjánál

A Kresznerics-díjasok minden évben összegyűlnek az évfordulón, hogy megkoszorúzzák Kresznerics Ferenc (1766-1832) sírját az alsósági katolikus temetőben. (Kresznerics nyughelye a Nemzeti Sírkert része.)

De nemcsak a tisztelet-adás, a főhajtás a fontos, hanem a találkozás is. Ma már az is a tradíció része, hogy a koszorúzás után senki nem siet haza: a Kresznerics-díjasok fehér asztal mellett, többnyire az alsósági részönkormányzat közösségi helyiségében beszélik meg az elmúlt év történéseit. Minden évben van előadás is. Az idén Németh Tibor, a KMKK Kresznerics Ferenc Könyvtárának vezetője következett az előadásra fölkért Kresznerics-díjasok sorában.

Németh Tibor sokat tett Kresznerics emlékének ébrentartásáért, a Kresznerics-kultusz megteremtéséért (amihez jó alkalom volt nemrégiben a tudós pap születésének, illetve halálának kerek évfordulója: Cellben két évig tartott tulajdonképpen a Kresznerics-év.) Előadását is személyesre hangolta:

- A könyvtár ablakain szikrázóan süt a januári nap – és ebben a sajátos fénytörésben próbálom összerakosgatni, pár mondatnyi kerek egésszé gyúrva délutáni mondanivalóm morzsáit. Bár külön nem készültem az alkalomra, de voltaképpen az elmúlt évtizedekben végzett munkám folyamatos tisztelgés volt Kresznerics Ferenc emléke előtt. Természetesen nem mérem magamat a példaképhez, de a finom párhuzamok erővonalai megrajzolhatók. Ahogy ő vidéken, vasi magányában arra vállalkozott, hogy „gyökerestül”, magyarázatokkal összegyűjtsön 80 ezernyi magyar szót, ugyanúgy jómagam arra tettem fel munkaidőn túli életemet, hogy a jelenleg 384 ezer személy adatait karbantartó Magyar Életrajzi Kalauz reprezentatív nemzeti digitális névkataszterben feltárjam a nyomtatott és online hozzáférhető, szerteágazó biográfiai források minél szélesebb körét. Nyolc olimpiai ciklus végigküzdése után azt látom, hogy a következő fél évszázadra elegendő feladat vár(na) rám. Csak mély személyes elkötelezettséggel, szívvel-lélekkel és a kihívást szolgálatnak tekintve érdemes belevágni a lehetetlen megkísértésébe. A szolgálat pedig kettős természetű: az egész embert kívánó választott papi és könyvtárosi hivatás és a nemzeti projektek egymással szimbiózisban kell, hogy létezzenek. Hűséggel, alázattal és annak tudatában kell napról napra, tégláról téglára építeni a szellemi katedrálist, hogy a munkát helyettünk senki sem fogja elvégezni. A mindenkori magyar szellemi horizont perifériáján élve nehéz küldetés, de mindazonáltal felemelő és örömteli érzés nemzeti adattárak létrehozása és gondozása. Különleges megtiszteltetés számomra, hogy a Magyar Életrajzi Kalauz a Celldömölki Értéktár része lett: ezzel az értéktár részévé vált Kresznerics öröksége is.

Celldömölkön két Kresznerics-szobor is található: az egyik Horváth Marietta alkotása (egész alak, de kis méretben – benn a könyvtárban), a másik a jubileumi évben készült. A magas posztamensre állított mellszoborral az alsósági iskola és a plébánia (Kresznerics egykori munkahelye) előtt, a parkban találkozhatunk. Arckép nem maradt fönn a tudós papról, de visszaemlékezésekből tudjuk, hogy szigorú szelídség, emberség jellemezte őt. Szerették Ságon. Dienes Attila Munkácsy-díjas szobrászművész alkotásáról is a szigorú, vagy inkább eltökélt szelídség sugárzik. (Erről beszélt Németh Tibor is.) Ha fölnézünk a szoborra, az az érzésünk támad, hogy Kresznerics Ferenc pont a szemünkbe néz. Jó, ha állni tudjuk fürkésző, mégis megnyugtató, okos tekintetét.

Kresznericset Szombathely is magáénak érezheti: a líceum tanára volt (sőt: nála „érettségizett” Széchenyi István). Ő készítette el a szombathelyi múzeum római régiségeinek leltárát. 1812-ben Ság plébánosa lett (összerúgta a port a líceum igazgatójával, nem adta meg magát az öncélú hatalmaskodásnak). Alsóságon szolgált haláláig. A legfőbb műve a 80 ezer címszavas szótár: a vasi tájszavakat is tartalmazó „szóbokrok” között barangolni ma is izgalmas kirándulás.