A mágikus Hatos és a repülő Vucsidol – a szombathelyi lakásgalériában

A kiállítás nagy érdeklődéstől kísért megnyitóján Tóth Csaba festőművész a hatos szám mágiájával játszik el – mintha sorsvető dobókockákat csörgetne pohárban. A tárlatnyitó délutánján  még tartja magát a tél, a kinti fehér-fekete-szürkét benn, a Vitalitas Galériában Hatos Csaba mesésen ragyogó színei írják fölül. Bár a bejáratnál (mintegy átmenetként a kinn és a benn között) máris megállítja a látogatót  egy havas márciusi kép, amely – ahogy arra Tóth Csaba is fölhívja a figyelmet – a trikolór sávjainak ritmusát hozza összhangba a szürke betonkerítés réseinek és a hófödte földsávok ritmusával. Ez a játékosság adja meg a tárlat alaphangulatát, ebben a ritmusban indulhatunk tovább.

Ráadásul Hatos Csaba  az a festőművész, aki biztos kézzel fordítja át különös, álomszerű lebegésbe a leghétköznapibb realitást is. Tóth Csaba azzal veti el a kockát – adja át a közönségnek a tárlatot, hogy „van nekünk egy mágikus Hatosunk”.

És nem árt, ha erre időről időre emlékeztet minket egy-egy Hatos-kiállítás. Hatos Csaba (1942) a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult, aztán a pécsi tanárképző főiskolán szerzett rajztanári diplomát. Tanított a szombathelyi Derkovits Szabadiskolában.  1968 óta szerepel tárlatokon, a ma már legendásnak mondható Vasi Műhelynek  egyik alapítója. (Nem véletlen, hogy a Vitalitas tárlatnyitóján régi kollégák, barátok is megjelentek.) Vépen volt rajztanár. De egy festőművész – szerencsére – nem megy nyugdíjba. (Nyugdíj – micsoda képtelenség.)

És bár Hatos Csaba mágikus művészete sokat változott az évek során (volt, hogy szinte 180 fokos fordulatot vett, látszólag legalábbis), a Vitalitas Galériában kiállított képek a fölismerés jó érzésével tölthetik el a látogatót. Mert lehet, hogy a korábban Chagall és mások világához köthető mesés, szeretnivaló, nemegyszer szürreálisba hajló karneváli „repülés” kicsit más irányt vett, a játékosság, a humor, a „bölcseletbe hajló melankólia” (Kozák Csaba fordulata) Hatos Csaba világából ma sem hiányzik. Kozák Csaba írta azt is, hogy ebben a világban „minden megtörténhet”.

És megtörténik. A Vitalitasban most főleg „kicsiben”, hiszen a hely meghatározza a kiállított képeknek nemcsak a számát, hanem a  méretét is.  Ez a kicsiség odahajolásra késztet. (Miközben a Vitalitast hívhatnánk lakásgalériának, különben is divatja van mostanában a lakásszínháznak, a lakáskoncertnek – mindenre nagy szükségünk van, ami intim és személyes.)

És ha már mágia. A szűkszavú Hatos Csaba-életrajzok is közlik, hogy a festőművész, grafikus születési helye: Szabadka. Ez az a varázsszó, amely  azonnal meglódítja, messzire röpíti a képzeletünket. Így történhet meg, hogy  a sávos-havas vépi képen (amely már-már a gyerekrajzok szándéktalanul szókimondó ragyogását idézi) föltűnő repülőgép is   azonnal Szabadka felé veszi az irányt: Csáth Géza, Kosztolányi integet neki. Egyszer volt, hol nem volt, tényleg volt egyszer  egy szabadkai ember, aki addig nem nyugodott, amíg valóra nem váltotta merész álmát: meg nem építette az általa tervezett repülőt (vagy léghajót). A repülő Vucsidol  címmel   regény is született a históriából,   a múlt század elején  a  Bácskai Hírlap  közölte folytatásban. Igaz, a befejező epizód elmaradt: az ünnepséget (áldással, polgármesterrel stb.) már pontról pontra megtervezték, de a léghajóröptetést a három ifjú tollforgató titán (egyikük, mint később kiderült,  Csáth Géza volt) már nem örökítette meg.

Talán ezért nem hiányozhat Hatos Csaba mágikus világából a repülés.