Egyszemélyes közösségek ? – Izgalmas előadást tartott Kőszegen Csányi Vilmos

Tudomány a kocsmában

A kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézete (FTI-iASK) Pannon Egyetemmel közös Tudomány a kocsmában sorozatában Az emberi tudás elemi egységei – evolúciós elemzés címmel tartott előadást Csányi Vilmos Széchenyi-díjas biológus, etológus, professor emeritus (ELTE), az állati és emberi viselkedés, a biológiai és kulturális evolúció kutatója.

Hiedelmeink keletkezéséről és működéséről írt könyvet az előadó és tanítványa, Tóth Balázs. A hétfői előadáson némi kerülővel jutott el mondandójában a kötetben is szereplő koncepcióig: a hiedelmek az emberi gondolkodás alapjait képezik.

Elméje börtönében él

Felvezetésként az ember és az állat gondolkodását vetette össze: az állat gondolkodik, de egész életében az elméje börtönében él, hiszen képtelen a gondolatok átadására – legfeljebb 10-12 jellel tudja belső állapotát – agresszióját, félelmét, veszélyérzetét stb. – kifejezni. Ezzel szemben az ember képes arra, hogy a nyelv segítségével közölje gondolatait a társaival.

Hogyan? Az embernek veleszületett rendszerszervező képessége van, ami – ha legalább ketten vannak – működni kezd. Az eredménye: az ember a társai környezetében közös akciókban vesz részt, közös szociális konstrukciókat készít (szereti elhatározni, hogy mit hogyan csináljunk) és közös hiedelmeket hoz létre és fogad el – ez a genetikai örökségünk – állította a professzor. És azt is: ha a fenti három dolog működik egy embercsoporton belül, akkor megjelenik a hűség. A tudományos definíció szerint aki hűséges a közösségéhez, az hajlandó a saját érdekeit a csoport érdekei mögé sorolni, a csoportért akár az életét is feláldozni (például egy párkapcsolatban, barátságban vagy a családban).

Közösség a megmaradás kulcsaként

A tipikus emberi szerveződés réges-régen a közösség volt – aki azon kívül került, az elpusztult. Ahogy néhány ezer év alatt sokan lettünk, megjelentek a szervezetek, amelyek szeretnének ugyan a közösségre hasonlítani, de ez lehetetlen vállalkozás a részükről (csak álközösségi jelleget ölthetnek, imitálni tudják a közösséget). A közösségnek ugyanis nincs egyéb célja, mint hogy saját magát fenntartsa, abban a gyengéknek, sérülteknek is helye van, míg a szervezetnek mindig valamilyen funkciója van: előállít vagy szolgál valamit, ott fizetnek és teljesítményt várnak – magyarázta hallgatóságának a professzor. És folytatta az elemzést: amikor az ősi közösség tagjai fizikailag találkoztak a valósággal, az állatoknál az adott genetikai sajátságok vagy a tanulás valamilyen reakciót váltott ki, míg az ember gondolkodott arról, mit lehet csinálni egy-egy tárggyal, növénnyel, ezt „megtárgyalta” a közösségen belül. Ha ezt megértették és továbbadták a többiek, akkor keletkezett a hiedelem. A mechanizmus ma is pontosan ugyanez… Hiedelemmé az válhat, ami illeszkedik a már meglévő hiedelmek rendszeréhez. A rossz, veszélyes, közösséget tönkretevő hiedelmek szelektálódnak. Ami nem árt, csak hamis, az nem: így lehet, hogy hiszünk az angyalokban, törpékben, olyan gyógyszerekben, amelyekben nincs hatóanyag stb. – sorolta példáit Csányi Vilmos. Hozzátette még: a nyelv fejlődése és a gondolkodás elválaszthatatlanok egymástól és a hiedelmektől is. Másfél millió éve, amikor az ember elkezdett közösségeibe szerveződni, elkezdte a gondolatokat tördelni. Egyre kisebb egységek jutottak az eszébe – azokból aztán annál több újat tudott létrehozni. A fejlődés végső termékeként jött létre a szó és a betű, amelyekből hihetetlen konstrukciókat lehet építeni.

Ma már csak nyomokban

És mi a helyzet ma? Az eredeti közösségek csak nyomokban léteznek: szorosan egymás mellett élő sokmilliós társadalmak keletkeztek, amelyekben a hiedelmek keverednek, ráadásul nincs közös nyelv, különböző dolgokban hiszünk. A változás furcsa fordulata: az ember ma úgy viselkedik, mintha maga lenne egy egyszemélyes csoport. Saját hiedelmei vannak, saját akciói és saját magához hűséges. Csányi Vilmos szerint azonban az egyszemélyes közösségek világa is élhető, az előző, közösségi világ sem volt feltétlenül kellemesebb, sőt, valójában az is egyfajta börtön volt: nem lehetett akármit gondolni. Hozzáfűzte még: hihetetlenül érzékenyek vagyunk, és sok mindent el lehet velünk hitetni. Példát is hozott: 1945-ben elterjedt Pesten, hogy gonosz emberek gyerekeket vágnak le és kolbászt csinálnak belőlük – ezt az egész város elhitte. Két hónapig minden gyereket – őt magát is – a szülei kísértek iskolába, aztán kimúlt a dolog... A természettudományt korlátozott, minimalizált hiedelemrendszernek nevezte, amelynek állandó tevékenysége, hogy a modelleket, az elméletet, a hiedelmet a gyakorlattal ellenőrizze, és mindig a legutolsót fogadja el érvényesnek, ami megfelel a gyakorlatnak.

Végül leszögezte: mindenhol hiedelmek vannak: az egyházakban, a szakszervezetekben, pártokban, vállalatoknál, a tudományban, az egyetemen, a színházban. Ezek forronganak, találkoznak, megsemmisítik vagy bővítik egymást, kapcsolódnak, ilyen világban élünk.