ünnepi könyvhét

2018.06.11. 10:07

A Galagonya utca lakói – Könyvheti ajánló

Könyv és virág, két alapfeltétel az otthonossághoz. Ünnepi Könyvhéten innen és túl.

ÖLBEI LÍVIA

Ha virág, akkor legyen rózsa. Most már nem csak úgy, hogy a „rózsa az rózsa az rózsa” (ahogyan Gertrude Stein megállapítja), és nem is csak úgy, ahogyan Umberto Eco A rózsa nevében kérdőre vonja ezt az állítást. Hanem úgy is, ahogyan Tompa Andrea Omerta című regényének hatására ezentúl minden rózsában Décsi Vilmos, a kolozsvári rózsanemesítő arcát keressük. „Mert az ember úgyis elmúlik.” Ez Décsi Vilmos utolsó mondata a regényben (a Vilmos könyve fejezetben), amely kijelentés éppen a regény által cáfolódik meg abban az értelemben, hogy Décsi Vilmos figurája a három másik (női) elbeszélő három szólamában minduntalan visszatér, újabb dimenziót kap. A rózsa neve: „Vilmos Décsi”. Az Omertát Dosztojevszkij módjára lezáró, a szereplők további sorsáról kívülről, a regényvilágból félig-meddig kilépve hírt adó fejezetben azt olvashatjuk, hogy ebből a rózsából (a „Vilmos Décsiből”) aztán „nem azonosítottak tövet a világon, bár lehet, hogy néhány kolozsvári kertben névtelenül virágzik”. A jelen időt szó szerint kell érteni.

Viszákon miféle rózsák virágoznak? Mert ha a 20. századon átívelő (dehogy ívelő: borzongatóan belegázoló) Tompa Andrea-regény Décsi Vilmosa és Butyka Annuskája olyan eltépve-eltéphetetlenül ragaszkodik a földhöz, akkor a Szarvas József színművész 60. születésnapja alkalmából megjelent kötet, a Könnyű neked, Szarvas Józsi... bizonyos szempontból szintén a semmibe vetettség ellenében a stabilitást jelentő, elhagyott, visszavágyott föld (a földélmény) vonzásában született. Az alföldi rónától a fővároson át Viszákig – egy mondatban ez az az út, amelyet a népmesék valóságos vándorlegénye bejárt, átlépve a huszadik és a huszonegyedik század határát is. Hogy a (jelentős, régi hagyományt folytató) Tények és tanúk sorozatban látott napvilágot a Szarvas József-életrajz, minden bizonnyal jelzi: a történet nemcsak egyediségében fontos, hanem modell is. Íme a színész, aki a világot jelentő deszkákat henteslegényként indult el meghódítani, hogy aztán az ország másik végében, Viszákon keressen-teremtsen közösséget. Így teszi meg a magáét – elmúlás ellen. A főszereplő személyiségén túl a szerzőségben partner Bérczes László neve a garancia arra, hogy a tényirodalom fénylő távlatot kapjon. Az idén könyvbemutatóval kezdődik Viszákon a szezon.

(Szarvas József – Bérczes László: Könnyű neked, Szarvas Józsi..., Magvető Könyvkiadó, 2018)

„Hát igen, anélkül, úgy látszik, nem megy ez, hogy a szív el ne nyűvődjön, hogy a szív meg ne szakadjon; ez már, úgy látszik, mindig így van, amikor ahhoz fog valaki, hogy bebizonyítsa jogát a létezéshez.” Az idézet Alekszej Remizovtól, a Testvérek a keresztben című csodálatos regényéből való (Kántor Péter fordítása). Mottóként lehetne odatűzni Csikós Attila új kötete fölé. Különben is: mintha volna még itt valami más, valami mélyebb összecsengés. Egyszer csak – váratlanul és meglepő módon – a Vidámpark címmel megjelent, talán (az egységesség értelmében) regényként is olvasható novellaválogatás mintha szinte rákopírozódna a Remizov-történetre. Talán az itt is, ott is nagyon szépen, mélyen, sokszínűen és sokrétegűen megjelenített nagyvárosi létezés – ez a történet nélküli nagy történet – teszi. Talán a nyelv. Próza ez is, az is; közben meg: ízig-vérig költészet. De már a cím az „oroszok” felé visz: Vidámpark. Csikós Attilát ismerve (egy egészen kicsit) biztosak lehetünk abban, hogy a Vidámpark (egyben novellacím) itt nem egyenlő a felhőtlen, végtelenített szórakozással. Illetve de. Csakhogy kivillantja keserű mosolyát az irónia. A vidámpark a valóság megszűnésének helye. Ha vidámpark, akkor valami szédítő rombolás (mint a Csehovot újraíró, továbbíró Ulickajánál az Orosz lekvárban). A negyvenes éveinek végén járó szerző, Csikós Attila a maga „múlt századi” szocializációjával (a rendszerváltás idején lépett be a sokat ígérő felnőttkorba) nyűvi a szívét – akár mint mondatokban megbújó elbeszélő – a 21. század kulisszái között. Ha nem az oroszokat vesszük mintának, akkor Csikós Attilát olvasni olyan, mintha az (ön)ostorozó Ady és az álomlátó Krúdy végképp összeakadt volna egy kockás abroszra könyökölve. A Vidámpark: vallomás a fővároshoz, amelynek a szerző, úgy tűnik, minden arcát, az összes szegletét kívül-belül ismeri. És azokat is, akik itt éltek valaha. „Zúdul a Duna az Árpád híd alatt, s hömpölyög tovább. Magával sodor bármit, minek további sorsa éppen olyan szándéktalanná vált, mint az övé. Szavakat, fákat, történeteket” – olvasható a Tetőzésben. (A rakparton József Attila üldögél.) És akkor kinyílik egy vendéglő ajtaja, amely furcsa világba vezet: „Én a Galagonya utcát szeretem, zendül fel egy eddig szótlan harmadik vagy negyedik. A Bástyával a sarkon. Még Szombathelyen éltünk, Édesanyám a maga költötte mesékkel altatott. Abban volt egy kisfiú, aki egy bizonyos Galagonya utcában lakott. Nem is tudom, miért pont ez jutott eszébe. Talán Weöres miatt. Amikor aztán Pestre költöztem, az Árpád fejedelem útra, a szemközti utca is a Galagonya névre hallgatott. Hát nem különös? Jó lenne tudni, van-e ennek valami oka...” Hát hogyne volna. Abban, hogy a Galagonya utcai meséket „tényleg” hallotta-e Csikós Attila gyerekkorában, nem lehetünk biztosak (és a novella szempontjából ennek voltaképpen nincs jelentősége). Bár valószínűleg hallotta. Weöres biztos stimmel – ahogyan a „Szombathelyen éltünk” megjegyzés is. Így csempészi bele a saját „életrajzi énjét” a kötetbe: amint a könyvborítón is olvasható, Csikós Attila író Szombathelyen született. Ez a (nem annyira titkos) jelzés arra nézvést, hogy ezek a „történet nélküli” történetek mennyire húsbavágóan személyesek. És így lép be a visszaidézett – egy kultúrát, egy kulturális attitűdöt is megfogalmazó – legendák (Kassáktól Latinovits Zoltánig) sorába a kortárs szerző és atyai barát, Zalán Tibor: „Viszont Zalánnal gyakran találkozom, ahogy baktat mindig valahová (...)”. (Bár itt nem is a „szombathelyi hangot” halljuk.) Aki Csikós Attilát keresi, a Vidámparkban megtalálja. Vagy a Galagonya utcában, a valóság és a fikció kereszteződésében.

(Csikós Attila: Vidámpark, Kortárs Könyvkiadó, 2018)

A valóság és a fikció kereszteződése izgalmas tér. Michel Foucault Más terekről című írásában mutatja be a heterotópiákat – mint a terek egy típusát, ide sorolva a temetőt is. A heterotópia olyan tér ezek szerint, amely valamiképpen minden más térrel kapcsolatban áll, ráadásul valós hely (ellentétben az utópiával). A modern, nyugati civilizációra jellemző halottkultuszról, temetőről megjegyzi, hogy a 19. században kezdték átköltöztetni a külvárosokba a temetőket, elkülönítve az élőt a holttól. Foucault 1967-ben írta, amit írt, azóta fordulni látszik a kocka (megint?); és nem csak azért, mert ami hajdan külváros volt, mára beljebb került. Merklin Tímea és Benkő Sándor Sempervivum Savariense című kötete nemcsak Szombathely temetőit mutatja be nagy alapossággal, hanem ezzel mintha vissza is helyezné – Foucault szavával „a város szent és halhatatlan szíve” státusba a temetőt. Erre utal a szerzői-szerkesztői búcsúszó lírája – Benkő Sándor lírai fotóival. A zárómondat így szól: „Átölel a Mindenség.” És van itt rózsa is, örök életű!

(Merklin Tímea – Benkő Sándor: Sempervivum Savariense – Szombathelyi temetők és kripták, Szülőföld Könyvkiadó, 2018)

A galagonyának apró, fehér virága van, rengeteg. A kövirózsa metafora bizonyos értelemben. De a rózsa – az rózsa. Tompa Andrea új (azóta Libri-nagydíjas) regényének, az Omertának egyik titkos főszereplője a rózsa. A rózsa – amelynek titka van, amely hallgatagságában beszédes. Az „omerta” annyit tesz, hogy hallgatási fogadalom, az Omerta alcíme: Hallgatások könyve. Miközben mindenki beszél. A regényt négy könyv (majdnem, mint a négy evangélium) adja ki: Kali könyve, Vilmos könyve, Annuska könyve, Eleonóra könyve – mindegyik egyes szám első személyben. Mintha nagy gömb forogna, mintha puzzle darabkáit rakosgatnánk, miközben mindegyik szólam önálló egész. Tompa Andrea olyan sokrétű élménnyel ajándékoz meg, amilyenhez foghatót olvasó ritkán tapasztal. Ez a szöveg – mind a négy a szöveg, nyelvezet – olyan plasztikus, olyan „érzéki”, olyan zamata van, hogy aki egyszer belekóstolt, nem tudja abbahagyni. (És nem fogy el.) De nem „csak” szöveg. Az Omerta szereplői olyanok, mint Tolsztoj, Csehov – esetleg Jókai – szereplői: önálló életre kelnek, kilépnek a regény lapjai közül, hús-vér személyiségként gondolunk rájuk (az ilyesmi mostanában ritka tünemény). Kali, a széki asszony, Vilmos, a kolozsvári rózsanemesítő, Annuska, a hóstáti kertészek lánya, Eleonóra, a hóstáti kertészlányból lett apáca – ők négyen beléptek az ismerőseink közé: viszonyítási pontként, sorsmintaként, lélegző személyiségként. És miközben megyünk velük, elementáris felfedezést teszünk: mindaz, ami eddig maximum tankönyvi ismeret volt (vagy még az sem), a regény által eleven tapasztalattá változik. A 20. század, Erdély, Székelyföld, háborúk, diktatúrák, Románia, Magyarország. A szereplők benne vannak a nagy történetben – vagy inkább a saját történetükben -, nem látnak rá, „csak” élik. Mi már a rálátás illúziójával olvasunk. És még valami: pluszajándék, ahogyan elmorfondírozhatunk azon, hogy a szerző miképpen írja meg titokban az Omerta „metaregényét”. Vagy inkább: miképpen íródik bele észrevétlen természetességgel a négy történetbe ez a metaregény. Vagyis hogyan válik az írás, a rögzítés, a vágyott diskurzus metaforájává a mese, a mesélés – vagy a rózsanemesítés. (Miközben Vilmos jaj, nem nagyon érti Kali meséit, amelyekben – a mese természete szerint – minden morális dilemmára is megvan a pontos, plasztikus válasz. A meséhez mindig hallgató kell.) A többi meg úgyis néma csend. (Sort ne lőjenek.) De mondjuk el akár ezerszer: amiről nem lehet beszélni, arról nem hallgatni, hanem regényt írni kell. Például Omerta címmel. Tompa Andreának ez a harmadik regénye (van még egy eleven, közös főszereplő: Kolozsvár). A 2013-as Fejtől s lábtól című kötetnek most jelent meg a hatodik kiadása. Az első Tompa Andrea-regény A hóhér háza, 2010-ből.

(Tompa Andrea: Omerta – Hallgatások könyve. Jelenkor Könyvkiadó, 2017)

A szombathelyi Rozán Eszter bezzeg már a hatodik regényét adta ki a kezéből. 2014 óta: egy év – egy regény. És már a vadonatúj Hotel Csillagfürt után is készül a következő. A kötet kiadója a hagyomány szerint a szombathelyi Szülőföld. A borító szemet vonzó, égszínkék feszített víztükre alatt természetesen – mint mindig – komoly, sokakat foglalkoztató problémák húzódnak. Bár az sem biztos, hogy a Hotel Csillagfürt regény. A szerzői kommentár szerint novellafüzér, amely akár regényként is olvasható – minden a befogadón múlik. Az összekötő kapocs maga a hévízi Hotel Csillagfürt – és a titokzatos főszereplő, „a nagy Alex Puchner”. Hogy ki ő? Nehéz megmondani (tessék elolvasni a könyvet). Az biztos, hogy szokása szerint berobban az ember életébe – és így vagy úgy, de mindent megváltoztat. Mert van még valami, ami a Hotel Csillagfürtben fölbukkanó, Alex Puchner vonzásába kerülő szereplőket összeköti: keresnek valamit (vagy valakit), gyógyulásra, változásra vágynak. Rendbe tennék az életüket. Mire a regény véget ér, az ablakon csendesen kopog az őszi eső. De ne várjunk addig Rozán Eszter új könyvével: belemerülhetünk akár pont Hévízen, de más vízparton is.

(Rozán Eszter: Hotel Csillagfürt, Szülőföld Könyvkiadó, 2018)

És akkor a végére az elmaradhatatlan könyvheti antológia, a Szép versek a Magvetőtől. Mert igenis szükséges, hogy vers írassék, nehogy jóvátehetetlenül meggörbüljön a világ gyémánttengelye. És bár ma már tényleg nem József Attila ír verset, hanem mások, vers íratik szerencsére. De az se biztos, hogy József Attila nem ír. Minden vers újraíródik minden olvasáskor. A mai költők sem léteznek József Attila nélkül. Olvassunk Jónás Tamást mindenekelőtt. akár a Szép versek kötetben. Sőt: nélküle nem létezünk mi sem. Itt van mindjárt ez a gyémánttengely-ügy: aki gyémánttengelyt emleget, őt, József Attilát idézi (így vagy úgy). A 2018-as antológiát Szegő János válogatta a múlt évben különböző helyeken megjelent versek közül. Hát akkor kész az éves leltár. Hogy mi „rajzolódik ki” az ábécésorrendben egymás mögé helyezett szerzők verseiből, majd meglátjuk. Lám, Grecsó Krisztián például megint verset (is) ír. Anno a sárvári diák-írók, diákköltők találkozójára költőként jelentkezett, ebben a minőségében aratott sikert. (Aratott – ez már az Alföld, az már a próza, ez már a „Móricz-hagyaték”.) Persze Grecsó Krisztián (szép) versben is (szép)prózát, történetet ír, a válogatásban Mondatok 1., 2., 3. címmel: „Nincs szabály, jóvátétel van, lázadás. / Láz inkább, eltévézett este. / Nem halad előre nagyjából semmi. / Az egyik időpont foglalt, a másik elfeledve.”

És akkor jöjjön tényleg Jónás Tamás és a Tájkép, úton hazafelé: „Miénk a fának minden fűje. / Közös vidék, erdők mögött. (...)” Rábízni mindent egy betűre, áradni hagyni a ködöt.

(Szép versek 2018, Magvető Könyvkiadó)

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában