Döntőbe jutott a Romano Ritmo – Vas megyét képviselik a fővárosban

Vajon hogyan készülnek az országos megmérettetésre? A fiúkat egy esti próbán keresem meg, ahol mindjárt egy fergeteges zeneszámmal fogadnak. Arra kérem, mutatkozzanak be: kik is ők?

Bemutatkozás

Horváth Tamás 29 éves, imádja a kalapokat és mindene a gitár. Muzsikás családból származik, már óvodáskora óta énekel, gyerekként versenyeken is szerepelt, a gitározás alapjait pedig 13 évesen sajátította el Várhelyi Zoltán gitársulijában. Aztán volt egy hosszabb kihagyás, de mindig az volt az álma, hogy legyen egy zenekara. A tavalyi ki mit tudon egy másik formációval már megnyerte a zene kategóriát. Nikolászt, aki régóta barátja, látta videón, ahogy kannázik. Megbeszélték, hogy lehetne egy bandát alapítani. A télen megkereste egykori oktatóját, aki elvállalta: segít felkészülni a következő megmérettetésre.

Kővári Nikolász 18 éves, ő az autentikus roma ritmushangszeren, a kannán játszik. Ritmusváltásokat, breakeket tesz vele a muzsikába. Úgy volt az régen, hogy mivel nem volt hangszerük, hát amit lehetett ütni, azt ütötték: asztalt, kannát, teknőt, kanalat. Az eszköztára már egy spanyol ritmushangszerrel is kiegészült. Az igazán autentikus cigány hangzást azonban Nikolász a szájbőgőzéssel adja meg a daloknak. Megtudom, hogy ez mindig improvizáció, ami a véréből jön: akkor kezdi el, amikor hallja, hogy alkalmas. Úgy magyarázzák, ez is a dobot helyettesítette, a basszust, és ez színesíti meg a dalokat.

A zenekarban nagybőgő helyett basszusgitár adja az alapot, ez már Zoli újítása: aki játszik rajta, a 19 éves Varga Bendegúz. Gyerekkora óta zenél, szeptemberben kezdett basszusgitározni. Szívesen vállalta a felkérést, hogy játsszon a fiúkkal. Hangszerének kapcsán mindjárt szóba is kerül a hangosítás: Bendegúz nem játszhat erősítő nélkül, de ennyi korszerűsítésbe a többiek is belementek. Az akusztikus hangzás – mondják – jó egy intim térben, koncerten viszont kell a hangosítás. A Ki mit tudon nemcsak a gitárt, hanem a kannát meg a kanalat is külön bemikrofonozták.

A Romano Ritmo – merthogy így hívják a zenekart – negyedik tagja egyelőre Várhelyi Zoltán, a gitároktató. A hagyományos gitár-tambura, illetve mandolin összeállításból az utóbbira még nem találtak embert, átmenetileg a szólót Zoli szívesen eljátssza. Mert hisz a fiúkban, tehetségesnek látja őket, és szeret velük együtt játszani, amikor látja, hogy egy felszabadult muzsikálással minden bánatukat kiadják.

A dalok

Ahogy beszélgetünk, a fiúk minduntalan kézbeveszik a hangszert és belecsapnak valami dalba. Ahogy Tamás énekel, Nikolász készségesen fordítja nekem az oláh cigány szöveget. A családról szólnak a dalok, a jókedvről, a mulatásról, a szeretetről. A gyerekek felneveléséről. A lassúbb „hallgatók” pedig a bánatról, az időskorról, az elmúlásról. A szerelemről szinte sohasem! Legfeljebb az egymástól eltiltott pár bánatáról. Ez nem is csoda, amikor a szülők sokszor már gyerekkorban döntöttek a fiatalok sorsáról – idézik a fiatalok nevetve a tradicionális roma családi szokást. – Mi ezekkel a dalokkal születtünk, ezt nem lehet elhagyni – magyarázza Nikolász.

– A szülőktől, az őseinktől tanultuk, ezt játsszuk, amikor összejönnek a rokonok, és hozzá táncolunk, például botos táncot. Veszünk át dalokat a mai roma zenekaroktól, a Kaly Jagtól, Besh O Dromtól, Romano Dromtól is. Pesten még többen vannak. Itt, Nyugat-Magyarországon már sajnos nagyon kevesen őrizzük ezt a kultúrát. Pedig az is fontos, hogy az oláh cigány nyelvet is megtartsuk, és átadjuk majd a gyermekeinknek. Tamás pár taktus erejéig bemutatja: már beletanult a flamenco gitártechnikába is, Zoli keze alatt az utóbbi hónapokban az ösztönös tudása sokat csiszolódott.

– Mi a zenével tudjuk kifejezni magunkat, és amikor muzsikálunk, boldogok vagyunk – mondja. – Én minden áldott nap a gitárt a kezembe veszem.

– Van, hogy felhívom, és belegitározik a telefonba – teszi hozzá Nikolász. Azt mondják, ők elválaszthatatlanok, akár a jin és a jang. Persze, kellene még egy tamburás, és egy női énekes is jól jönne a csapatba. Táncosokat már korábban is szerettek volna a produkcióhoz, ez a tervük most megvalósul. A lányokkal együtt még nem próbáltak, de fontos szerepet szánnak a táncnak, hiszen a muzsikálással náluk hagyományosan ez is együtt jár. Olyan összeállítást vagy dalt választanak majd a döntőre, ami jól felgyorsul a végére. Bár amiket én hallottam tőlük, ott a tempóval egyiknél sem volt hiány. Ha lassan, keseregve indul is egy dal, a végére pörgős, pattogós, táncra serkentő lesz. A fiúk tehát szinte mindent otthonról hoznak magukkal: ösztönösen, szívből muzsikálnak, egy dal soha nem hangzik el kétszer ugyanúgy. Várhelyi Zoli a saját szerepét abban látja, hogy a produkcióban legyen egy határozott forma, egy fix szerkezet, aztán lehet improvizálni. Nagy eredménynek tartja a döntőbe jutást, oda, ahogy mondja, már nem nyerni mennek.