Koldusállással zárta három egyházashetyei barát a könyvhetet a BDK-ban

Hárman jöttek egy faluból

A Lajos-napok a 90-es években történelmi jelentőségű események voltak Hetyén, Amburs Lajos író portáján, ahova előbb Majthényi László (a Vas Megyei Közgyűlés elnöke) olvasni, írni szerető ifjúként, majd Alexa Károly író, szerkesztő is megérkezett más írók, szerkesztők, irodalombarátok között. (A két író korábbi közös nevezője a régi Mozgó Világ volt.) A környék borait kóstolgatták, miközben megosztották jövőformáló gondolataikat egymás között, amelyek meghatározóvá váltak a személyes életükben, a környezetükben és a megyében. Ma is átmennek egymáshoz beszélgetni egy-két napot, olykor Ambrus Lajos birkái is megjelennek. Alexa Károly bukolikus képet fest: „szedem a meggyet, a birkái meg rángatják az ágakat a másik oldalon”, persze ez tréfa, de alkalmas arra, hogy az ember jó kedélyét kinyilvánítsa. Mit jelent számára Egyházashetye? A most is mellette ülő barátai voltak a „mögöttes szellemek”, úgy véli, kevés olyan jó döntést hozott életében, mint hogy huszonvalahány éve házat vett itt a feleségével, baráti közegbe került, „belekeveredett” a megyébe, a Berzsenyi könyvtárba.

– Még egy élet sem lenne elég, hogy mindazt elolvassam, amire Alexa Károly csak utal

– vezeti be az estet Nagy Éva, a Berzsenyi Dániel Könyvtár igazgatója és annak az Életünk folyóiratnak a kiadója, amelynek Alexa Károly a főszerkesztője. Köszöntőjében méltatja a hatalmas olvasottságot, tudást, tapasztalatot, ami ebben a könyvben megjelenik, és sokaknak adhat gondolkodnivalót. Dr. Puskás Tivadar polgármester a Koldusállás megjelenését segítő önkormányzat nevében üdvözli a megjelenteket, és leszögezi, hogy a város kötelességének érzi támogatni a könyvkiadást.

Ambrus Lajos szerint Alexa Károly írásaiban bizonyosfajta szellemi tágasság van

Majthényi László, aki hangsúlyozottan barátként van jelen, elmondja, hogy Ambrus Lajos 1994-ben ment el az Életünktől a Kortárshoz, majd Mátis Lívia halála után átvette a Kortárs Kiadót, amely Alexa Károly Koldusállás című könyvét kiadta. Olyan dicséretet írt róla, hogy Alexa felesége leszúrta érte: „Eddig sem lehetett bírni a Karcsival, ezután meg pláne nem lehet”. Ambrus Lajos felolvassa, amit írt, a többoldalas szövegből kiderül, hogy Alexa Károly „hivatásos olvasó”, az a kiveszőben lévő emberfajta, aki mindent elolvas, utánajár – munkamódszerén 70 év fölött sem változtatott –, és bele rakja az információkat a saját rendszerébe, abból pedig időnként ez-az kijön. Bizonyosfajta „szellemi tágasság” van az írásaiban. Megtudjuk a címadó kifejezésről (koldusállás), hogy az Őrségben kódisállásnak hívják, de a szerző használatában metaforikus értelmet kap, mint „különleges őrhely”, amely egyszerre ideiglenesség és szellőjárta állandóság. Ugyanakkor jelentős műalkotásként nyitott, mégis zárt. Tágabb értelmezésben: a hely, ahol éjjeli menedékre talált egykor a vándor a hideg, a vad elől, és elemózsiát. Mert ez a könyv szellemi elemózsiát is jelent, úgymond „nagy falat”. Ambrus Lajos imponálónak nevezi a kötet műfaji gazdagságát, amennyiben vannak benne tudós tanulmányok, kultúrhistóriai bolyongások, teológiai meditációk, verses motívumelemzések, családtörténeti, politika-, nyelv-, filmtörténeti írások, útirajz, tájrajz, belletrisztika, visszaemlékezés, memoár, laudációk és nekrológok is. Utal a könyv alcímére: „esszék, tárcák, beszélyek” – a szerző mindhármat híven teljesíti, Berzsenyitől a mai kortárs írókig, Petőfi, Kemény Zsigmond, Jókai, Mikszáth és főleg Arany, sokszor sok helyütt, Mészöly, Csoóri, Nagy Gáspár, Esterházy, sokan tűnnek fel a könyvben. A szerző irodalomtörténész, eszszéista, leginkább szereti tanárnak gondolni magát. A Koldusállás – egyébként a 11. az önálló kötetek sorában – revelatív hatású, felismerésekhez, összefüggések meglátásához segít hozzá. Alexa Károly úgy reagál:

– Jól gondolta a feleségem, nehéz lesz most már bírni velem.

Szerinte ez túlzás, de miért lenne az? Szerintem meg ez egy normális, megfontolt, visszafogott dolgozat – nevet, majd arról beszél, hogy a könyvében a napi politizálástól eltekint. Az élete legalább felét úgy töltötte el, hogy publicisztikákat írt különböző újságokba a 80-as évektől kezdve, de ma már ennek nem látja értelmét. Megfogalmazása szerint kár lenne félnótások szamárságairól fogalmazványokat írni, kár lenne a szóért… Téma a mai irodalmi élet megosztottsága is, és az az évtizedekkel ezelőtti kegyelmi állapot, amikor párbeszéd volt az eltérő nézeteket valló emberek között, más családból jöttek, kinek-kinek más volt az ízlése, gusztusa, mégis tudtak egymással beszélni. Ehhez képest frusztráló élmény volt a rendszerváltás táján, hogy ezek a kapcsolatok nagyon durván szétmentek, megvolt mindenki telefonkönyvében, hogy kit nem fog biztosan soha többé felhívni. Elszomorító, hogy a kapcsolatok nem állíthatók helyre. Némely feszültség azonban elsimul, a halál kapcsán elcsendesedik. Esterházy Péter neve is felmerül, akivel kölcsönösen nem bírták egymás munkáit, brutálisan összevesztek, több futamban, nyilvánosan is.

– Hallottam, milyen bajban van, amikor már majdnem haldoklott, írtam neki egy e-mailt harminc év után, hogy akármi van, volt, nem számít, de sokat gondolok rád, ölellek szeretettel.

És ez a nyegle, cinikus ember megrendülten válaszolt. Mondja is az utolsó könyvében, hogy ezt a levélváltást ki kéne adni – úgy látszik, neki is fontos volt –, a halál jegyében sikerült egy isteni békét létrehozni kettőnk között. Semmi súlya ennek, csak elmesélem, mint sztorit vagy anekdotát, hogy vannak ilyen megdöbbentő összeállások az időn túli pillanatokban, az ember ezt jó érzéssel nyugtázza magában. De sajnos ez akkor van, amikor már minden jóvátehetetlen, helyrehozhatatlan, és semmit nem old meg. A világ, ami szétszakadt, az szét is fog menni, és teljes naivitás bármiféle kiegyensúlyozottságot vagy konszenzust remélni. Két világ van, így működik, vagy három vagy négy. Ott voltam Esterházy meg Csóri temetésén is. Egyedül elmentem. Nem hiszem, hogy lenne még Magyarországon olyan ember, aki mind a kettőn ott lett volna…

Érdekes irodalmi szemelvények

A folytatásról Alexa Károly azt meséli, hogy ládaszámra gyűlt össze otthon az évek során a sok papír, újságok, meghívók, komoly emberek kéziratai, Pilinszkytől Illés Gyulán, Ottlikon át Mészöly Miklósig. Rengeteg levél van, Nagy Gáspártól is. Ma már senki sem levelez. Az utolsó ember, akivel Alexa levelezett, Szepes Attila volt.

– Ezeket gondolnám összerakosgatni, és közben elmondani, hol is voltak, vannak az irodalomban. Weöres Sándortól is vannak kéziratok. Voltam egy estjén, ahol a moderátor arra kérte, beszéljen a versről. Felállt, a felesége, Amyka kezét fogta, magas hangján azt mondta: én mint költő nem vagyok jelentősnek mondható, de nemrég találtam egy verset, hadd mondjam most akkor el. „Ég a nap melegtől a kopár szik sarja…” Két strófa után leült, és ezen kívül egy vak hangot nem mondott, ennyi volt a beszélgetés. Aztán később a jó sorsom odavitt, hogy összekeveredtem vele, amikor csinálta a Három veréb hat szemmel című antológiát. Szepesi Attilával raklapszámra szállítottuk neki a mindenhonnan előásott könyveket. Voltunk nála sok-sok éjszakát. Mindig nappal aludt, este kelt fel, öltönyt vett, nyakkendőt kötött, leült a díványra, felhúzta lábát, és beszélt arról, amit látott a világból. Ez olyan látvány volt, amit mi nem bírtunk befogadni. Azt mondta például, hogy olvassuk a régi költőket, mert pontosan tudja, hogy ők is olvasnak most bennünket. És nem hülyéskedett, látszott rajta, hogy komolyan mondja. Mi meg: hol is vagyunk?! Szóval, tőle is sok irkám van, ezeket is szeretném összerakni, ha isten éltet. Nekem is voltak hónapok, az utóbbi időszakban, amikor rezgett a léc, de nem volt rossz élményem az egészségügyben. Van még egy csomó dolgom, és ketyeg az óra, nincs mese.