Évadnyitó a WSSZ-ben: fönn a barbár királylány gyilkol, lenn várják a revizort

Miközben a megyeháza udvarán még tart a karneválszínházi széria, megkezdődtek a kőszínházi évad előkészületei az Akacs Mihály utca 7.-ben. Szokás szerint a Krúdy Klub udvarán gyülekezik a társulat: napsütötte nevetések és jókívánságok, aztán szétrebbennek a színészek. Munkaidő van, olvasópróba. Az első kamaraszínpadi (Márkus Emília Terem) előadást Lukáts Andor jegyzi (nyilván sokat is várunk tőle A mi osztályunk és az Ivanov után), Euripidész Médeiájának címszerepét Németh Judit játssza. Az olvasópróbára eljött a két fordító is: Karsai György és Térey János. A nevezett fordítópáros – amint Lukáts Andor mondja – „tökéletes mai művet” hozott létre az ókori szövegből. (A tragédiá nak természetesen több fordítása létezik.)

Az ókor triász legmodernebbje

A rendező Karsai Györgyöt kéri föl arra, hogy beszéljen a darabról. „Egyszer volt, hol nem volt”, kezdődik a mese – és ez csak félig vicc. Hiszen az utolérhetetlen, felülmúlhatatlan ókori triász – Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész – „legmodernebbje” is a sokfelől sokfelé indázó mitológiai történetekből vette tárgyát.

A gyermekeit bosszúból meggyilkoló kolkhiszi – a korabeli közönség szemében barbár, vagyis érthetetlen, vagyis idegen – királylány borzalmas története is közismert volt az ókori görögök körében. Karsai György mindenekelőtt arra kéri a színészeket, hogy „Médejjának” ejtsék a királylány nevét (mert ez itt mégiscsak az Euripidész-tragédia, nem – mondjuk francia – átirat). Aztán azzal folytatja, hogy olyan műve ez Euripidésznek, amelyet „általában nem értenek”. Ki-ki csak a „szörnyűséges nőt” látja Médeiában, akivel semmiféle közösséget vállalni nem lehet; színházi nyelven szólva „lehetetlen menni vele”. Karsai tanár úr azonban hangsúlyozza: Euripidésznél minden szereplőnek megvan a maga igazsága. Pont ez ad a történetnek „folyamatos lüktetést”. Hiszen Iaszón – a hűtlen férj: Kálmánchelyi Zoltán – például első pillantásra a legellenszenvesebb macsó, akinek hallatán „az embernek viszketni kezd a tenyere”, aztán kiderül, hogy neki is sorsa van, szenvedése van, igazsága van. Euripidész még a Hírnöknek és a Dajkának is sorsot ad (múltat, jövőt), ez pedig az antik drámában nem szokás. Hogy aztán az „igazságok szinuszgörbéje hova jut a végén, Andor dönti el”. És Karsai György tényleg mesélni kezd: az aranygyapjúért útnak induló argonautákról (élükön Iaszón), varázslatokról, amelyeknek végső forrása a Nap (Médeia is a Nap leszármazottja!), földarabolt kisgyerekekről – akiknek sorsa akár a „meghaló, föltámadó” istenig elvezethet – és így tovább: a mítoszok világa beláthatatlanul gazdag tartomány. De száz szónak is egy a vége: miközben a korabeli közönség Médeiában a „tipikus barbárt” – vagyis a nem tipikus nőt – látta, könynyen kiderülhet, hogy dehogynem: a kolkhiszi királylány sorsa jellegzetes női sors.

Mindeközben a nagyszínpadon már majdnem kész A revizor díszlete. A többnyire nagy formákban gondolkodó Mohácsi János Gogollal és A revizorral alapozza meg a szombat helyi évadot. Orosz kisváros, valamikor a 19. században, amikor már teljes erejében pompázik a csodálatos, korrupt államszervező adminisztráció. Ebben a közegben robban a hír: inkognitóban bármikor megérkezhet a revizor! Az ellenőrt fogadni kész polgármestert Bajomi Nagy György játssza. Hogy mi lesz ebből? Kis idő múlva kiderül.