Karma heroica: egy különlegesen átlagos történet kortárs táncban elbeszélve

Nyugodalmasan lélegző, szép nyári estén – illetve szinte még nappali fényben – érkezik meg a Jurisics-vár belső udvarára a Karma heroica. A színpad szélén babakocsiban egy év körüli kisgyerek követel fi gyelmet magának: hangokkal is jelzi, hogy örül a létezésnek. Lehet, hogy Zombola Péter mellett lesz még egy „zenei közreműködője” a Karma heroicának. Főleg, hogy Hoff mann Adrienn és Fejes Ádám (második) kisgyereke is körülbelül enynyi idős lehet. A babakocsi azonban eltűnik, mire megkezdődik az előadás. Az első pillanatokban eldől, hogy itt valami szép és szeretnivaló következik.

Férfi és nő, egy párkapcsolat története – tényleg nincs ennél átlagosabb, sőt: közhelyek és lerágott csontok Szkülláitól és Kharübdiszeitől fenyegetett téma. Bár nincs ennél különlegesebb téma sem: kinek-kinek a magáé. Mindenesetre Hoff – mann Adrienn és Fejes Ádám képes annyi invencióval, ötlettel, játékossággal színre vinni, eltáncolni ezt a hegyeket, völgyeket bejáró történetet, hogy benne minden banalitás új – sokszor ironikus, önironikus – fényben ragyog föl. Mintha újraírnák, újra megalkotnák, kiforgatnák-beforgatnák az összes klisét, amely a férfi -nő kapcsolatot kordában tartja időtlen idők óta: az udvarlástól-hódítástól-csábítástól a sze mélyiség védelmén át az odaadásig és a visszavonhatatlan összecsiszolódásig, az esendő feltárulkozásig, a feltétlen bizalomig. Az út fontos állomása, ahogyan az a groteszk módon óriásira növelt vörös rózsa – amelyet Fejes Ádám vérbeli, egyúttal ironizált „latin szeretőként” a foga közé szorítva hoz be – ezer kis rózsára bomlik: Hoff mann Adrienn úgy veszi el Fejes Ádámtól és úgy dobálja a háta mögé egyiket a másik után az asztalnál ülve, hogy a mozdulatsor rutinos mókuskerékké válik. (Az asztal itt, a történetnek ennek a pontján már hagyományos módon, a négy lábán áll, nem úgy, mint az elején: az oldalára fordítva, szerencsétlenkedve a csúszkáló kávéval és egymással a kapcsolat hajnalán.) Vagy ott van az egyre meredekebb, veszélyesebb székhegyek megmászása: csak azért is eljutni a másikhoz, a másikig (a Nőhöz, a Nőig). Az irónia és a játékosság nem zárja ki a mélységet és magasságot; az irónia és a játékosság engedi meg a nevetős érzelmességet. A táncnak van prózája, lírája és drámája is. Mindehhez a megfelelő – hegyeket, völgyeket bejáró – zenék. (Simon és Garfunkeltől meg a csend hangjaitól egészen addig az orosz dalocskáig, amelyet Hoff mann Adrienn – miközben elszántam rója saját köreit – maga dúdol el.)

És ezt az egészet összefogja valami vonzó személyesség, amely a két táncos minden mozdulatában megnyilvánul. (Érdemes fi gyelni a dőlésekre-megtartásokra.) Valahogy evidens, hogy ők ketten összetartoznak az „életben” is, bár ennek a ténynek voltaképpen nincs jelentősége az előadás szempontjából (nem beszél róla a színlap sem, miért beszélne). Illetve lehet, hogy van jelentősége mégis; hogyne lenne. Ad hozzá valami megfoghatatlan, mégis pontosan érzékelhető „igaziságot” és derűt.

Közben a történet nemcsak „eltáncolódik”, hanem íródik is.

A színpad mélyén, szemben a közönséggel óriási plakáthely, amelyre időről időre betűk kerülnek. Társasjáték, kirakós. „TE.” Hát persze. Aztán – mint annyiszor – jön a meglepetés. A „NAPLEMENTE” N-jét Zombola Péter – mint szendvicsreklámember – illeszti a helyére a végén: happy endnek. A gesztus titokban ideidézi azt a nevezetes fi lozófusi állítást is, miszerint az életet csak előrefelé lehet élni, de csak visszafelé lehet megérteni. Hiszen a színpad szélén helyet foglaló Zombola Péter kezdettől magán viselte azt a nagy „N”-t; csak nem tudtuk még, mire megy ki a játék. Hát erre: ülni szemben a naplementével, kéz a kézben. (Hacsak mégis nem valami öregek otthona reklám.) Hoff – mann Adrienn és Fejes Ádám rózsás kedvükben hozták létre az előadást, az biztos. És hozzá rózsás kedvet csináltak a kőszegi közönségnek is. A Kőszegi Várszínház kortárs táncestje pedig negyedórányi szünet után néhány méterrel arrébb folytatódik: a Karma heroica óriási tűzpiros rózsája a Gergye Krisztián-előadásban koromfekete rózsává változik.

De van más kapcsolódási pont is, bár első pillantásra úgy tűnik, hogy nincsen: két kortárs táncelőadás – két külön világ, ég és föld, tűz és víz.

Azt nem kell mondani, hogy fontos kapcsolódási pont a minőség. Hogy ez a két (bármelyik) előadás a világ bármely pontján ajánlható a kortárs táncra fogékony, a kortárs táncot ismerő közönségnek. Kapcsolódási pont természetesen a szakmai együttműködés. Hoff mann Adrienn és Fejes Ádám föllépett már a Kőszegi Várszínházban korábban is, akkor éppen Gergye Krisztián-rendezésben. Ilyen előadás volt a nemzetközi Raped europeans, amelynek képei föl is sejlenek néhány év távolából: a kőszegi bemutatót azon a „titkos” kis várudvaron tartották meg, ahova a Karma heroica után átvonul, átzsilipel a közönség. Ugyanaz a helyszín – és mégis mennyire más minden. A hely is egészen másnak látszik.

Szóval a kapcsolódási pont. Gergye Krisztián szeret sorozatokban gondolkodni, ezúttal a Ha mi árnyak című sorozat tizedik stációja következik, a Requiem a (egy) városért. (Requiem for a City.) Az alapvető kapcsolódási pont a két előadás között – itt és most – éppen az árny, az árnyék. (Amely azt jelzi, hogy vagyunk, amelytől nem szabadulhatunk.) A Karma heroica táncosai mögött végig különös táncot jár – őket követve, mégis ön álló életre kelve – a saját, nagyra nőtt árnyékuk. Lobogó gyertyák, test és testkép játéka – de valami más is.

A megsokszorozás mintha a történet egyetemességét erősítené. Hogy ebben a konkrét történetben a világ összes emberpárjának története benne van, Ádámtól és Évától kezdve – generációról generációra, évről évre, beleveszve a végtelenbe. Utóirat: Tényleg Hoff mann Adrienn és Fejes Ádám kislánya követelt fi gyelmet magának a nézőtér szélén az előadás előtt. Élet és a művészet így találkozik a kőszegi várudvaron, a nézőtér és a nagyszínpad határán. (MU Terminál Kortárs Táncműhely, Budapest: Karma heroica. Alkotók/előadók: Hoff mann Adrienn, Fejes Ádám. Zenei közreműködő: Zombola Péter)