Szirtes Edina Mókus a szombathelyi szimfonikusokkal: ajándék évadnyitó előtt

Lassan és nem is egészen telt meg a Bartók Terem pénteken este, holott a Savaria Szimfonikus Zenekar hangversenyeinek – Harmónia és Szimfónia – bérletesei ingyen látogathatták a koncertet, ez egy amolyan megelőlegezett ráadáskoncert volt. És egy ilyen ráadásért megéri kimozdulni otthonról.

Az emberek sokszor megrémülnek a komolyzene hallatán, pedig akarva akaratlanul hatásokat vált ki – a lassan, de fokozatosan építkező monumentalitásba átcsapó dallamvezetés a hidegrázástól a könnybe lábadt szemekig nagyon sok mindent produkál. Mintha már akkor tudnánk, hogy ez csoda lesz, mikor még csak a lépcsőhöz érünk, ami felvezet. Aztán az elmélet bebizonyosodik.

Amikor komolyzenét hallunk, nem csupán időutazáson veszünk részt, nem csak az elmúlt korok teremtette dallamok számítanak, hanem a szinte földöntúli előadás.

Aztán egy kicsit azért térben is elvisz: Szirtes Edina Mókus balkáni fűszerezésű, kis népek folklórja által ihletett, de annál monumentálisabb szerzeményei elrepítenek idegen tájakra, megismertetnek idegen kultúrával, s néhány perc alatt új nyelvek beszélőivé tesznek. Ha nem is a konkrét értelemben vett szavakra, de egy új zenei nyelvre biztosan megtanít.

Hiszen talán ő sem e világi – a patchwork mackós tüllszoknyában – ahogy egymaga kórusként énekel. Mögötte és mellette a többi „fura lény”: magas úr kobozzal (Szalma László) a hegedűk és rézfúvósok között bújva, egy karmester (Pejtsik Péter), aki úgy hegedül, mintha egy minigordonkát tartana épp az ölében, pici „furulyák, meg nagy furulyák”; igazi „neme-világ”. Ide meghívást kapott Vidróczki és az ő igazán méltán híres nyája és John Lennon is. Egy zenekarban nehéz az egyénre figyelni. Az együtt mozduló vonók mögött pedig mégiscsak egy-egy ember ül. S ez alkalommal mindenki szólistát játszott. Ugyanis nem csupán kísértek, de ugyanazt húzták-vonták, mint az elöl álló hangszeres szólisták. Ez a zenei tömörség – szépen szólva – homofónia igazi örömzenei hangulatot adott a kísérletező kikacsintásokkal. És tényleg: sokszor érezni, hogy a taps egyfajta berögződés, olyan „ha kell, ha nem” megalapozottságú. Csak akkor kezdődik, ha a karmester végleg elcsendesíti a belső világot. Ha a színpad hangos, a nézőtér némán figyel. De nem itt. Nem a „más-világi” Etnoszimfonik alkalmával. Itt ugyanis tapsol, ahogy bír. Itt nincs semmi visszafogottság – a virgonc balkáni dallamok is ezt kívánják.

Szokták mondani, hogy ez feltöltődés.

Nekem meg sokszor az jut eszembe, hogy ahhoz minimum egy konnektorra és vezetékekre van szükségem. Aztán rájövök, hogy tényleg – olyan gyermeki „aha-élménnyel”. Ugyanis csendes volt minden, amikor megérkeztem. És csillapíthatatlan hegedűszólamok és határozott fúvósok válaszolgatnak egymásnak a hazaúton. Mókus azt kívánta, hogy ha csak egy dallam marad majd utánunk a zöld, nyálkás, gülüszemű furcsaságoknak, akkor az legyen az Imagine. Én pedig ehhez azt kívánom, hogy akárcsak a biológiai lábnyom, mindenki ápolja, őrizze, élje meg saját dallamát.