Mesél az erdő, mesél a város, mesél a test és a lélek

Majdnem megtelik a szombathelyi Agora – Savaria mozi nagyterme az alkalomra: a Szász Attila–Köbli Norbert páros új filmjének díszbemutatójára jöttünk, itt van a rendező, a forgatókönyvíró és a női főszereplő: Kerekes Vica is – akinek ez az első főszerepe magyarországi filmben (szlovákiai magyar színésznő). Vágvölgyi András köszönti őket, megjegyezve, hogy néhány éve – a Vajna-éra elején – ugyanitt, hasonló körben még arról esett szó: „irigyeljük a lengyeleket, németeket”, mert náluk napi gyakorlat a történelmi film, a saját múlt filmes feldolgozása, ráadásul a minőségi szórakoztatás jegyében. De lám: Szász Attilának és Köbli Norbertnek nem az Apró mesék az első olyan közös munkája, amely erős történelmi korszakot, helyzetet mutat fel, rajzol meg emberi történetek által (Félvilág, Örök tél, A berni követ).

Amint elsötétül a nézőtér és föltűnik a grafikai megoldásában, hangulatában a múlt század 40-es éveit idéző főcím, belekerülünk a film vonzásába – és ki sem kerülünk onnan a végéig (112 perc a filmidő). Ahogyan az 1945-ös, romba döntött Budapestet ábrázoló – nyilvánvalóan nem fikciós – képek természetes módon válnak a film terévé-részévé, úgy válik a történelmi átmeneti helyzetbe beleillesztett fikció hihetővé és hitelessé: igazzá. A fikciós alaphelyzet abszolút a konkrét történelmi korszakhoz van kötözve: Hankó Balázs az eltűnt katonákról hírt váró családi apróhirdetések láttán jelentkezik be feleségekhez, magányos anyákhoz és fivérekhez a maga apró, nagy szemekkel előadott meséivel; kap is kvártélyt, ruhát, ebédet – vagy verést; mikor mit cserébe.

Közben működik a korrupt szovjet katonai közigazgatás („ügyes vadászra mindig szükség van”). Nemcsak az országot kell újjáépíteni, ki-ki újjáépítené a személyiségét is. Fortélyos félelem igazgat – és csalóka remény. De nagy tanulság, hogy ebben a korhoz kötött keretben a lélektani mozgatórugók ugyanúgy működnek, mint bármikor máskor. Hogy az ember – olyan, amilyen. Vagy kutya, vagy szalonna. Harmadik lehetőség nincs. Még akkor sincs, ha Hankó Balázs szerepjátszó szélhámosként kezdi, hős lesz belőle. (És Szabó Kimmel Tamás ezt a szerepjátszást és szereplevételt is finoman érzékelteti.) A várostól távol, az erdei vadászlakban (a filmes toposzok mellett kivonulás, a beavatás, a megmérettetés ősi toposza lép itt működésbe), álomszép környezetben ütközik meg egymással látszat és lényeg. Minden színész telitalálat (cas­tingon passzították össze őket). Szabó Kimmel Tamás hatalmas szarvas­szemekkel igyekszik túlélni, a vadászlakban magányosan élő, törékeny-kemény Judit – Kerekes Vica – őzikeszemekkel lát át rajta. Judit fia, Virgil – Tóth Bercel – még ártatlanabb őzikeszemekkel rezdül együtt velük. A háború borzalmaira rávetül a szarvasvadászat – a rituálé, aminek meg kell adni a módját. A vadászlakba hazatérő, jéghideg szemű, pókerarcú férj szerepében az átváltozóművész Molnár Levente (akit a Saul fiá­ban ismerhetett meg a közönség, de játszik például az Alvilág című tévésorozatban is) szerez minden pillanatban meglepetést. (Még akkor is, ha például az utolsó házastársi pofon ígérete nyilván illúzió. A filmes és lélektani mechanizmusok úgy működnek olajozottan, hogy sose tudni, a következő pillanatban mi történik.)

A közönségtalálkozón egymást érik a gratuláló szavak. Fölvetődik, miért hagyta életben a forgatókönyv Hankót. A válasz: az első verzióban Hankó meghalt, de aztán az alkotók úgy döntöttek, „muszáj életben maradnia”, hogy Judittal meg Virgillel együtt „föloldódhasson Budapestben”. A nézőnek is kell a remény. Vágvölgyi András egyfelől a forgatókönyvíró és a rendező kapcsolatát, együttműködésük részleteit firtatja; hogy mitől tud ilyen sikeres lenni ez a páros. Például attól, hogy mindenki tudja a dolgát, és nincs olyan feladat, amit senki ne végezne el. Másfelől a műfaji előzményekre kérdez rá: az Apró mesék láthatóan a film noir hagyományaira épít. Az alkotók egyetértenek – mind a sztori elemeit, mind a képi világot, a fényhasználatot illetően –, hozzátéve, hogy „nem akarták túltolni”. Az Apró mesék operatőre: Nagy András. Sőt Köbli Norbert Hitchcockot is bemeli a diskurzusba: tessék figyelni például Pacsai Attila és Parádi Gergely zenéit.

És az álomritmusban visszatérő hófúvásban mintha a Donnál elesetteket sirató Örkény szelleme is ott virrasztana. A filmhelyszínek között szerepel a Mátra. Tótéktól tudjuk: arrafelé csodás gyantaillat van.