Ennyi furcsa ember egy rakáson: Jeles-tünemény Kőszegen

Nevezzük passiónak. Requiemnek. Oratóriumnak. Operának. Szembesítésnek. (Szeretetnek.) Vagy mégis demonstrációnak, de a Kertész Imre-i értelemben. Hogy “az élet ugyanis vagy demonstráció, vagy kollaboráció”. Így indulni el a vasútállomásról befelé, azon a valószínűtlenül hosszú utcán, amelyen Kristóf Ágota/Agota Kristof kőszegi szenvedésregényének (A Nagy Füzet) szereplői először feltűnnek, a bőröndöt húzza a Biblia. A városkapun áthaladva ránézni a Sgraffitós ház ragyogó homlokzatára, a homlokzaton kiütköző Szent Pál-mondatra – “Non est volentis…” -, amely ezentúl már nemcsak Ottlik Géza kőszegi regényének (Iskola a határon) mottójaként visszhangzik bennünk, hanem valahogy megerősíti a kapcsolatot a Jeles-bemutató és Kőszeg között is. A boldog herceg-nyitányban feltűnik – és rögtön lelepleződik – Szent Pál, az egyetemes politikus és pszichológus: “Itt azér had' mondjak annyit, hogy aki még eddig nekem a szeretetről beszélt, az mind hazudott. Hazudott és mellébeszélt. Például Szent Pál avval a dumával. ‘Szóljak bár az angyalok nyelvén, aszondja, ha szeretet nincs énbennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom...’ Elmész te a sunyiba, aranyapám!! Hát mutasson nekem valaki ezerből egyet, akibe nincs szeretet! Hát pont ez a probléma, hogy avval vagyunk teli torkig. Hát mi bajom lenne nekem például, ha nem szeretnék? Élnék lezseren, mint Marci Hevesen. (…) ‘Szeretet’! Anyám, ha ezt hallom, a bicska egyből kinyílik a zsebembe! (…) Nézz végig rajtam... és nézz végig magadon! És köszönj szépen Szent Pálnak: bonzsur, főnök, a halálba menők üdvözölnek!” – kántálja az elsőként megszólaló, később is fontos szerepe(ke)t játszó hajléktalan ebben a színpompás, szedett-vedett, mégis előkelő, furcsa-szomorú kompániában: Kosznovszky Márton. Varga Bori dala felel neki: “A mi kapualjunk, ahol élek, nekem igen tetsző…”

Mint élő eledelt

Jeles András filmrendezőként, színházrendezőként és szerzőként-íróként is mindig, konokul az ember lényegére kérdez rá; figyelmének középpontjában a mindenkori megalázottak és megszomorítottak – akikben és akik által ez a lényeg a kiszolgáltatottságuk és sebezhetőségük okán a legpőrébben megmutatkozik. A szombathelyi Mesebolt Bábszínház – időközben jelentősen átalakult – társulatával A boldog herceg a második munkája: 2015-ben a József és testvérei-történetet láthattuk Jeles-átiratban és rendezésben, szintén a Kőszegi Várszínházzal koprodukcióban (akkor a tenyérnyi belső udvaron volt a bemutató). Most Oscar Wilde meséjét, A boldog herceget írta át, helyezte új kontextusba; pontosabban fölfejtette a történet kontextusát. Áldozathozatal, “duplafenekű” evangélium-parafrázis, ahogy Pilinszky írja: “Mindenki táplálékaként, / ahogy már írva van, / adom, mint élő eledelt, / a világnak magam.” (És a végén a Kisfecske-szerepből kilépő Császár Erika zörögve elővesz a papírzacskóból egy darab kenyeret és enni kezdi.)

Ismerős idegenség

Az alapszituációban – hajléktalanok A boldog herceg bemutatójára készülnek – talán még az a személyes tapasztalat is benne van, hogy budapesti hajléktalanokkal tényleg színre A revizort Jeles András.

Az előadás elfeledteti a nézővel, hogy bábszínházat lát – azon az eleven tendencián túl is, hogy a határok a bábszínház és az “élő színház” (melyik az élő, melyik nem?) folyamatosan mosódnak el. Másfelől meg mégis bábszínház ez, a szó legmélyebb értelmében, igazi Jeles-bábszínház: amennyiben Jeles András a színészt is mindig saját legbelső lényegéhez igyekszik eljuttatni, ezt pedig a legkülönfélébb “torzításokkal”, elmozdításokkal, metaforikus és valóságos maszkokkal teszi. (Mindeközben a színházat magát is próbának veti alá az előadás: az alaphelyzetből a Szentivánéji álom mesteremberek-vonulatának változata bomlik ki; szívfacsaróan komikus pillanatokkal.) “Érdekes tünemény, ennyi furcsa ember egy rakáson”, jegyzi meg az arisztokratikusan és tiszteletet parancsolóan szertartásos-komikus narrátor szerepében Lukin Zsuzsanna. Ez a sok furcsaság, ez az idegenség vezet el a ráismerésig: a másikban önmagunkig.

Fehér babák

És akkor még nem beszéltünk állandó munkatársa, Bánki Róza csodálatos és titokzatos rongybabáiról-figuráiról-bábjairól, amelyek most a szereplők hátán lebegő hófehér angyalként?, angyalszárnyként?, lélekként?, a magukra vet bűnök árnyékaként? fecske módra röpködik végig az előadást. Akár keleti bábszínházi tradíciókhoz is kapcsolható a zeneszerző, Szőke Szabolcs állandó jelenléte: a játéktér és a nézőtér határán helyet foglalva résztvevő, kísérő – muzsikus ütőhangszerekkel, gadulkával – és néző egy személyben. (De hát a hajléktalan-szereplők is nézővé válnak időről időre, az alapszituáció szerint.) Perovics Zoltán ezúttal koromfekete teret, keretet, díszletet tervezett, amely – mint az egész előadás – úgy naturális, hogy közben elemelt, stilizált. Aluljáró, kapualj, kamra – és átjáró: az itt és az ott határán, ahol a játéktéren átvezető fénysávok mintha a nyitányban bemutatott halálba menőknek mutatnák az utat. A szent és a profán, a légies és a vaskos, a tragikus és a komikus találkozik és irizál folyton ebben a Jeles-misztériumban is: nyelvezetében, a térben, a szereplőkben. Mircea Eliade írja (A szent és a profán, Helikon, 2019), hogy a vallásos érzületű ember számára a tér nem homogén: a homogén – ezért kaotikus – közegben a szent tér kijelölése, a szent megnyilatkozása teremti meg azt a “szilárd pontot”, amely minden további tájékozódáshoz alapot ad. Jeles András színháza bizonyos szempontból ilyen, metaforikusan legalábbis, az istentelen világban: megszenteli a teret – viszonyítási ponttá válik.

Meleg leves és megváltás

És ez nem zárja ki azt, hogy itt a szenvedésről van szó: “A Megváltó szerintem ne ide jöjjön, mert itt ilyesmire nincs lehetőség, mer itt biztos, hogy pofára esik, és szerintem nem is tudnánk vele mit kezdeni, sőt még a megváltással se mennénk semmire, nagyobb szükség van meleg szobára, meleg levesre, néhány barátságos szóra, de hát ez, azt hiszem, nehezebb ügy, úgy néz ki ... mint a megváltás...” Mint Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényében az a “bázeli kép”, amely Jézust, az összetört, meggyötört emberi testet ábrázolja – amelynek láttán “az ember kitérhet a hitéből”. És mégis, mégis.

A színészek a tehetségen túlmutató határtalan fegyelemmel vannak jelen az előadásban: mindegyikük mindvégig, folyamatos koncentrációban, átéltségben és fölmutatásban. Mintha egyetlen élőlény lélegezne a játéktérben – miközben mindenkinek saját karaktere, saját sorsa van: A boldog herceg történetébe beékelődik a hajléktalan-passió. Egy-egy mondatuk úgy hasít, mint a kés.

Nézzétek az embert, az elhagyottat, nézzétek a béketűrő testet: A boldog herceget a 2019/20-as évadban műsoron tartja a Mesebolt Bábszínház.

A boldog herceg – A Mesebolt Bábszínház és a Kőszegi Várszínház előadása 14 éven felülieknek

Írta és rendezte: Jeles András

Zeneszerző: Szőke Szabolcs

Báb- és jelmeztervező: Bánki Róza

Szereplők: Császár Erika, Fritz Attila, Gyurkovics Zsófia, Janicsek Péter mv., Kosznovszky Márton, Kovács Bálint, Kőmíves Csongor, Lukin Zsuzsanna mv., Szőke Szabolcs mv., Varga Bori

Bemutató: 2019. július 2-a