Egy sétapálca és negyven év – Ott voltunk a Soltis Lajos Színház évzáróján

A karácsonyi ajándékozást alaposan elő kell készíteni. Az első lépés a nevek fölírása, összegyűjtése, aztán következhet a húzás a kalapból – és persze a fejtörés: milyen ajándéknak örülne a kihúzott név tulajdonosa, milyen ajándék lehet örömteli meglepetés, ráadásul még jellemző és karakterfestő is. Az ajándékok átadása pedig rendszerint tréninggel ér föl, de mindenképpen társulatismereti játék. Persze egy Soltis Lajos Színház típusú közösségben az ilyesmi nem okozhat gondot: csak úgy tudnak jól működni, ha ismerik egymást.

Az idén a színpadon alakította ki a társulat azt a nagy kört, amelyben megteremtették az ünnepet. Játszottak akkor is, amikor az ajándékokat adták át. Kell-e mondani, hogy mindig a játékban mutatkozik meg a lényeg, az igazság?

„Az a személy, akinek a nevét én húztam…” – és figyelhetett, tippelhetett a körön kívül helyet foglaló, de a társulathoz közel álló „közönség” is. „Annak a személynek, akinek a nevét én húztam, van valamije, ami mindjárt 40 éves – és amit nem adna oda a világon semmiért” – mondta a felnőtt-társulat meghatározó színésze, Temesi Zsolt – és lassan elindult a körben valaki felé. Nem volt nehéz a találós kérdés: tudtuk, hogy a társulatot megalapító, azóta is vezető Nagy Gáborról van szó – és az a „valami” nem lehet más, mint a jövőre 40 éves Soltis Lajos Színház.

A különleges ajándékcsomagból pedig (ez is fontos: a találékonyság, a belefektetett munka, az ötlet) elegáns és bohém – csontmarkolatú – sétapálca került elő. Nem kaphatta volna más, csakis ő. Az összes ajándékot és ajándékozót nem áll módunkban felsorolni, legyen elég annyi, hogy mindenki kiállta az ötletesség és a másik felmérésének próbáját, ahogy az is kiderült, hogy humor és irónia (sőt önirónia) is van itt bőven a kelléktárban. Nagy Zsuzsi például versben énekelte és örökítette meg (éljen a posztmodern játék!) Temesi Zsolt pótolhatatlan és nélkülözhetetlen figuráját: szerepeken innen és túl.

Amíg a nézőtéren az ajándékozás szertartása zajlott, kinn, az előtérben szorgos kezek minden földi jóval telerakták az asztalokat, párkányokat és pultokat: kezdődhetett az ünneplés. Pihenni persze soha nincsen idő. Ma például a Jancsi és Juliskát játssza a társulat (telt ház van már), aztán gyorsan össze kell ülnie a jubileumi évet kordában tartó bizottságnak: lesz Soltis-konferencia, lesz sok más is. Mindeközben generációjának egyik legizgalmasabb rendezője, Sardar Tagirovsky már megkezdte a munkát a társulattal: Csehov Három nővére kerül színre. Egy kisvárosban („Moszkva, Moszkva!”), ahol katonák ugyan nincsenek, de színház – az van!