Megfagyott tangó – Az Equus a WS Színházban

Ha az az értelme, hogy láthatjuk együtt játszani Major Eriket, Nagy-Bakonyi Boglárkát – és Jordán Tamást, már megérte. Ló és ember – egy személy.

Ölbei Lívia

Fotós: Benkő Sándor

Ha tetszik, évfordulós bemutató a szombathelyi Equus, amely Magyarországon elsőként negyven éve, 1980-ban – hét évvel a darab megszületése után – került színre a Vígszínházban, Gálffi Lászlóval és Darvas Ivánnal. Azóta időről időre, mondhatni folyamatosan vannak bemutatók. Hogy a freudi alapú morfondírozás szabadságról és kötöttségről, őrületről és normalitásról; a zsigeri szenvedély – imádat – és a komfortos szabályozottság, az éjszaka és a nappal, az ösztön és az értelem, a (kispolgári) rend és a kaland, a serénykedés és elfojtás viszonyáról, az „élet értelméről” és értelmetlenségéről ma mit jelenthet és hogyan, milyen árnyalatokban fogalmazható színpadra – nagy kérdés. Mindenesetre itt és most mintha volna valami alapvetően hamisnak tűnő, valami „nem igazi” a kigyógyítom az őrületéből, de mit adok cserébe dilemmában, legalábbis a darabbeli pszichiáter és az egyetlen éjszakán hat lovat megvakító kamaszfiú vonatkozásában. Isten szeme mindent lát – amit a szem nem lát, azon a szív nem szomorkodik. Ezek Alan édesanyjának alapvetései.

Zsótér Sándor, az első körben az újrafordítással, minden fölösleget – például a túlságosan direkt magyarázatokat, konkrét „azért/mert”-eket – lehántott Peter Shaffer világhírű drámájáról, amely úgy mutatkozik meg a Weöres Sándor Színház kamaratermében, mint valami hűvös kristály. De a hideg persze égetni tud: tűz és jég egy-egy szerencsés színházi pillanatban összeér. A fölöslegek, a túl direkt válaszkínálatok lehántásához tartoznak a szerepösszevonások és több szereplő kihagyása is; ráadásul összhangban a dráma mélyrétegeivel, akár freudi alapon. Nem jelenik meg a fiatal lovas, az ápolónő és az istállótulajdonos sem – mert minek. (Szociológiai színezésre nincs szükség.)

Equus a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

Alan édesanyját, a bírónőt és Jillt Nagy-Bakonyi Boglárka játssza: a nő (a „Nő”) három arca: bámulatos, finom áttűnésekkel (és esetleg nyílt színi átöltözésekkel, ami a színház és az emberi maszkok lényegére is rákérdez, rátapint). Alan szerepében Major Erik a szükséges pillanatokban, tettenérhetetlenül, de biztosan az apjává változik (elvégre a fiú alapvető felfedezése egy döntő pillanatban, hogy de hát apám ugyanolyan, mint én). Major Erik – színművészeti egyetemista Rába Roland és Pelsőczy Réka osztályából – bemutatkozása Szombathelyen üdítő, erős, fölszabadító élmény. (Játszott már Woyczeket, de filmfőszerepe is volt Nagy Zoltán Impromtu című mozijában. Jól tesszük, ha megjegyezzük a nevét.) Nincsenek a szombathelyi előadásban lovak sem, pontosabban vannak, de „nem úgy”.

A szerző – aki például a lovak ápolásához szükséges eszközöket eleve láthatatlanul, jelzésként képzeli el a színpadon, mint a gyerekjátékot az analízisbeli újrajátszás-föloldás szellemében – a szereplők között föltüntet hat színészt is a lovak szerepében. Pedig a darab egyik tételmondata, Alan mitológiája szerint, hogy „ló és ember – egy személy”. És a lónál nincs meztelenebb. De a Shaffer által a lovaknak rendelt irhaszerű jelmezeket megkapják a nők, például Alan édesanyja: puha kötött ruhadarabok formájában. És festett lovak – képek – vannak a pszichiáter és Alan hófehér ingjén is.

A játéktér kialakítása alapvetően összhangban van a szerzői instrukciókkal. A dobogón napsárga, felkelőnap-mintás kerítéssel kijelölt, bekerített tér többfunkciós. Karám, néhány ajtóval. Napminta: éjszaka és hajnal határán járunk, folyamatosan. A kérdés az, hogy végül merre billenünk. Hogy mi van az éjszaka halála után. A téglalap két szemközti sarkában magasles: a vadak onnan biztonságban megfigyelhetők? Kellék alig. A bal sarokban régi tévé – a darab egyik központi szereplője, amely a régiségével titokban (amint bizonyos jellemzőikben a kosztümök is) a darab megszületésének idejére, a „történelmi-társadalmi” kontextusra utal; hasonlóan a szövegbe vegyített közismert angol fordulatokhoz. Van mai, működő tévé is: fölfüggesztett, osztott képernyő a színpad fölött (Doublemint, Doublemint stb.) Az üzlet, ahol Alan dolgozik, természetesen „vasedény”. Emblematikus szó – egész korszakot idéz. (Az istálló Szentgotthárd mellett van, a pornóvetítés Győrben.)

Shaffer ötvenesnek írja a pszichiátert, aki éppen szakmai menopauzájával kínlódik, amikor összehozza a sors – a bírónő – a fiúval. Azáltal, hogy Jordán Tamás – túl a hetvenen – inkább Alan nagyapjának tűnik, átrajzolódnak a hangsúlyok. Szép, ahogyan a három színész együtt létezik a színpadon. Szép, ahogyan a két fiatal néha – az előadás kontextusában – szinte óvja, segíti az időset, a mestert. Amikor pedig Jordán Tamás kerül Aranyrög, a kedvenc ló szerepébe, még zsigeri bohóc-önmagának fölvillantására is lehetősége adódik.

Van még egy kép, egy gondolat, amely mintha sarokpontja volna az egész előadásnak. Alan, amikor az éjszakai réten Aranyröggel ölelkezik, olyan, mint „egy megfagyott tangótáncos”. (Göncz Árpád fordításában: „megdermedt tangótáncos”. Íme: egy élesebbre húzott kontúr.) Mert a lovak úgy állnak, mint a balett-táncosok, egyik patájuknak csak a hegye éri a földet. Megfagyott tangó, balett: Alan táncol Aranyröggel, aztán táncol Jill-lel. Amikor Aranyröggel táncol – ló és ember egy személy – a fiú mezítelen. Azért lehetséges ez, mert megfagyott, föl-fölizzó tangó maga az előadás is.