Az üveggolyó a grund – A Pál utcai fiúk győzelme a Weöres Sándor Sándor Színházban

Azóta meg csak szól belül a dal: „Mért félnénk? Mért élnénk, ha nem egy álomért?” Molnár Ferenc nagyon tudott valamit. Grecsó Krisztiánnak, Geszti Péternek, Dés Lászlónak és a rendező Réthly Attilának volt mire alapoznia. Éljen a grund! És bár A Pál utcai fiúk-szériát is megakasztotta a járvány, a kényszerszünet talán tényleg nem tart egy hétnél tovább – és minden jóra fordul. Még akkor is, ha Molnár Ferenc regényének titka részben biztos abban van, hogy hiába a drága közlegény, Nemecsek halála, a grund elveszik: épül tovább a nagyvárosi dzsungel. (A grund is az, fölnevelő dzsungel: óriási, mobil, fából ácsolt szerkezetek teremtik meg a tökéletes illúziót. A szín mindig ugyanaz – és mindig változik. Díszlet: Takács Lilla.)

És mégsem hiába: ahogyan az előadás végén a két komoly, egyenes gerincű fiatalember, Boka János és Áts Feri – Jámbor Nándor és Hajmási Dávid – a két ellenkező irányból elindul egymás felé azon a nagyon keskeny pallón, abban valahogyan van valami jó. A Pásztorok einstandja után visszaadott kék sávos üveggolyóban – az Nemcsek kedvence – pedig ott van a távolság, a végtelen, a tisztaság és vágyakozás; ahogyan néhány év múlva majd József Attila megírja. Csak hunyd le kis szemed, te csak aludjál, Nemecsek. Az üveggolyó a tenger, az üveggolyó az ég. Az üveggolyó: a grund. Csákvári Krisztián e.h. lényében, mosolyában pedig megvan az az ártatlanság, amitől Nemecsek: Nemecsek. (Kettős szereposztás van, Hajdu Péter István már társulati tagként játssza a kis szőkét.) A Pál utcai fiúk – a regény és a szombathelyi előadás – olyan elkoptatott szavakat ragyogtat föl, mint tisztesség, tartás, bátorság, hősiesség; szeretet. Szabadság. Közben sírunk, nevetünk. Ez itt a játék apoteózisa. Játék és élet metszéspontján van a tragédia. A fiúosztály felnőttesdit játszik, fantasztikus komolysággal, hol görbetükör-hatással, hol példát kínálva. A Máté Gábor és Székely Kriszta osztályaként indult színművészetisek – a helyben castingolt Pál utcaiakkal és vörösingesekkel együtt – olyan elszántsággal, annyi energiával vetik bele magukat a játékba – énekbe, táncba –, hogy annak nem lehet ellenállni. De nem is akarunk. (Koreográfus: Kováts Gergely Csanád.) Külön öröm, hogy a Pál utcaiak csapatában ketten is vannak a celli Soltis Lajos Színházból: Sipos László Márk már egyetemi hallgatóként a kotnyeles Kolnay, a most is soltisos Tóth Artúr a napsugaras Richter. Itt mindenki csapatjátékos és mindenkinek saját arca van.

Fiúregény nincsen, csak lányregény – pedig A Pál utcai fiúk ízig-vérig fiúregény; egyetlen lányszereplőjéről csak beszélnek: Csele nővére varrja a zászlót, olyan textilből, amilyen otthon éppen adódik. Réthly Attila gyönyörűen összerendezi a színeket. A mágikus regénykezdet, vagyis a Bunsen-lámpa lángjában az utolsó utáni pillanatban csak föllobbanó zöld csík az előadás végén az áldozathozatalnál, Nemecsek Pál utcai színekben ragyogó, piros-fehér ravatalánál, örök(zöld)mécses képében jelenik meg újra. Így jön létre észrevétlenül a trikolór.

Rácz tanár úr szerepében Orosz Róbert fontos és pontos mellékszereplő. Hírnök a felnőttek világából. Amikor a nyitójelenetben a Bunsen-lámpával bíbelődik, mögötte a feszülten figyelő diákok fehéren világító arca: mint megannyi mécses. Ez az erős kép más előadásokat, történeteket is játékba hív. Az eltakart arcú vörösingesek 20. századi diktatúrákat megidéző Dés-dallamokra masíroznak. Molnár Ferenc modellje működik, A Pál utcaiak múlt századfordulós halott osztálya a Weöres Sándor Színház nagyszínpadán szeretnivalóbb és elevenebb, mint valaha.